Vesztettel el a csaladbol olyant aki nagyon fontos volt neked?

Arra gondoltam,hogy neki már nem fáj semmi.Emlékeztem azokra a dolgokra,amiket együtt éltünk meg,amiket mondott stb.Idővel a fájdalom elhalványul,de akit szeretünk,emléke hosszú évekig megmarad,sőt el sem múlik.Tudomásul kell vennünk,hogy az élet és a halál együttjár,még ha ez nehéz is.

Nagypapámat.Igazságtalannak éreztem,hogy a kedvesn papimat el kellett veszítenem,míg a s.egg,leköpködős,megverős még élt(azóta már ő is meghalt,mondanom sem kell,h 1 könnycsepp sem hullott érte),a temetésén végig azt mondogattam,hogy miért nem szólt hamarabb(leukémiás volt) mert megtudtuk volna gyógyítani(13 voltam),nagyon szerettem,nem volt lába szegénynek,de képes volt lemotorozni 20km-t hozzám,mindig ölelgetett,játszott velem,ő volt az én is első szerelmem is azthiszem:)Nagyon szerettem,túltenni nemtudom,csak úgy mintha elvágták volna de eszembe jut 8 év után is sokszor...:)

Én a 30 éves nővéremet vesztettem el és a mai napig nem tudtam magam túltenni rajta és szerintem nem is fogom!

Ha a halálra gondolsz, a szüleimet. És akkor jöttem rá, mikor meghalt, hogy az apámat jobban szerettem, pedig annak idején örökbe akart adni. Ha az elvesztést globálisan érted, akkor a lányomat veszítettem el, azt hiszem örökre. Sajnos. Pedig nagyon szerettem, bármit is tett ellenem, de én már semmiképpen nem mennék a közelébe, ő pedig várhatóan nem fog jönni.

Dédimamámat. 90 éves volt én 13 amikor meghalt. Már mielőtt én megszülettem mindenki azt mondta h meg fog halni hamarosan meg ilyenek.. most szeptemberben halt meg.A dédipapámmal beszélt utoljára és a dédipapám kérdezte tőle h megismeri-e és aszonta h nem.. nagyon rossz volt és össze vissza beszélt mindenről,csak apumat ismerte meg. Arra gondolok,hogy már nem szenved tovább..

Igen,az édesapámat.A halálos ágya mellett csináltam meg a terhességi tesztet,és mégsem tudtam neki elmondani az örömhírt,hogy nagypapa lesz mert nem volt már magánál.

Dédimet és nagypapámat. Dédinél még kissebb volt, azt valahogy el tudtam fogadni, mert nagyon magas kort élt meg, viszont teljesen nevetséges módon, tüdőgyulladás vitte el úgy, hogy combnyaktöréssel műtötték, és ott kapott tüdőgyulladást. Ki tudja meddig élhetett volna még. Nagypapám két éve halt meg, de olyan mintha tegnap lett volna, tisztán emlékszem rá, minden mozdulatomra, hogyéppen mit csináltam, mi volt rajtam, mi ment a rádióban. Non-hodking limfómája volt, irtózatos szenvedések között ment el.Ha ezt én nem látom, sosem hiszem el, hogy egy ilyen betegség ilyet tud produkálni. Hihetetlen, hogy nincs. Nem tudom, hogy hogy fogom feldolgozni. Nem szeretek kimenni a temetőbe, és mikor már haldoklott nem bírtam bemenni a szobájába... mondjuk az utolsó két hétben már nem volt magánál...

Vesztettem már el nagyszülőket, nagynénit, unokatestvért is... mindegyik nagyon nehéz volt, de némi idő után már meg tudom köszönni, hogy ismerhettem őket és hálás vagyok, hogy ki hosszabb, ki rövidebb ideig velem volt. Egy szerettünk elvesztése mindig nehéz és a gondolataimban mindannyian velem maradnak örökre.

Halt meg már mamám papám nagybátyám stb.de a legfájdalmasabb édesapám elvesztése volt....hirtelen jött az orovosok is mást igértek...és a legszörnyübb az,hogy pont amikor indultunk hozzá a kórházba (a család)akkor halt meg egyedül....és ezt soha nem tudom megbocsájtani magamnak,hogy egyedül kellett meghalnia nem búcsuzhattam el nem foghattam a kezét és nem mondhattam azt,hogy mennyire szeretem.Az elsö év szörnyü volt....de lassan már nem fáj annyira csak az,hogy nem lehetett ott az esküvömön nem láthatta az unokáját:(ezek fájó dolgok de felnézek az égre és sokszor beszégetek vele....volt 1 fiú is neki az elvesztése is fájt az más okokból de ö is sokszor eszembe jut.....akkor tudjuk csak értékelni a szeretteinket amikor már nincsenek velünk.Azóta anyuval már más a kapcsolatom nincs olyan nap hohy ne puszijjam meg és ne mondanám,hogy szeretem.Féltem már ö is sokat beteg azt akarom ha elmegy tudja ,hogy nagyon szeretem.Apunak sajnos nem mondtam elégszer de remélem érezte és tudja most is:D