Szerintetek is kínosnak kell éreznem, hogy én nem igazán járulok hozzá a közös életünkhöz? Kisebbségi komplexusom és szorongásom van miatta.

Még tanuló vagyok, a párom viszont dolgozik. Neki van pénze, nekem nincs (a családom is csak vegetál inkább).

A tervünk, hogy hamarosan összeköltözünk, és független életet teremtünk meg, anyagi biztonságban, de - részemről legalábbis - szerényen. Sosem voltunk gazdagok, nem is vágyok rá.

Én ebbe a dédszülői örökségem adom (jó állapotú, kisebb családi ház, nagy telek, ahogy álmodtuk), és elkezdjük megvalósítani az ötleteinket - amelyekhez, én nem tudok hozzájárulni.

Ezek az ötletek arról szólnak, hogy amit lehet, azt szeretnénk magunknak megtermelni (pl. halastó létesítése, stb.), és egy közös vállalkozás alapjait rakosgatnánk más területen, ezekhez viszont én nem tudok anyagilag hozzájárulni, csak jóval később, addig rajta áll az egész, én pedig kitartott lennék (amíg diák vagyok, még két évig).

A keresetem utána sem lenne magas itt Magyarországon...

Látom, hogy mennyi nő eltartatja magát a férjével, és még a házi munka is nehezükre esik; elképesztő, hogy így működnek évtizedeken át párkapcsolatok. Én pedig attól tartok, hogy nem tudok eleget beleadni a közös életünkbe és álmainkba.

Sok mindent befolyásolhat érzelmileg a párkapcsolatunkban, hogy a páromra most ekkora felelősség hárul, és én csak a háttérben tudok besegíteni?

Megmérgezhet egy kapcsolatot, hogy a nő átmenetileg nem tud beszállni az anyagiakba, és később is kisebb szerepe lesz bennük? Nyilván rendesen dolgoznék, de nekem ez kisebb hasznot fog hozni...