Mi lehet az oka, ha egy pár sok évnyi házasság/együttélés után, amikor látszólag minden körülmény adott, sem vállal gyereket?

2 okot biztos tudok.

Egyik, legjobb barátnőmék. 12 éve vannak együtt, ebből 10 éve próbálkoznak. Csak ők ketten és én tudom, hogy nem jön össze. Mindenféle kezelést kipróbáltak már, meddőségi klinikán szinte családtagoknak számítanak. És hiába. Senkinek nem mondják el persze, csak annyit, hogy még nincs itt az ideje...

Másik, mi.

8 éve vagyunk együtt, szinte minden megvan. Én 30, párom 34. Egyszerűen szeretünk élni. Kettesben. Félek a felelősségtől, a nehézségektől. Amíg ez így van, nem dolgozunk a babán.

Szóval érdekes ez az egész.

Mi öt éve vagyunk együtt a párommal, és eszünk ágában sincs gyereket vállalni. Most még egyébként sem lennének megfelelőek a körülmények, de ha minden adott lesz, akkor sem szeretnénk. Egyrészt alapból sem szeretjük a gyerekeket, másrészt olyan "önző" életet tervezünk, amibe nem fér bele a gyerekvállalás.

Azt viszont nem értem, hogy ha egy párnak x éven belül nem születik gyereke, akkor mit kell ezen másoknak pörögni (és most nem a kérdezőre gondolok, hanem a kíváncsiskodó "ismerősökre"). Szerintem tökmindegy hogy mi az oka, elvégre nem törvényszerű mindenkinek ugyanúgy élni.

Mi is 10 éve vagyunk együtt,de én magától a szüléstől félek,meg hogy elhizom,illetve örökre megváltozik az addigi életem, stb stb. szóval ezért.

30/N

Szerintem nem az a baj, hogy vannak párok, akik nem vállalnak gyereket (most itt azokról beszélek, akik tudatosan döntenek így), hanem az, hogy olyanok is legalább ennyien vannak, akik felkészületlenül vállalják. Az anyagiak a legkisebb oldala az egésznek, de ha érzelmileg nincsenek rá készen, vagy a kapcsolat nem elég erős, akkor sokkal nagyobb baj, hogy jön a baba, akinek aztán nem tudnak/akarnak mindent megadni.

Sose jutott még eszembe azon csámcsogni, x-nek vagy y-nak miért nincs még. Ha akar, majd megpróbálja, vagy összejön vagy sem. Ha nem akar, akkor meg üdvözlöm az önismeretéért, és hogy nem "fekszik le" az elvárásoknak.

A testvérem a kiszolgáltatottságtól fél, és igaza is van. Én korán vállaltam babát, imádom el is tudom látni, de ha nem lenne a férjem, szerintem mint anyagilag mint érzelmileg nem bírnám. Néha kicsit sok a kisasszony.

Egy nőnek megrendíthetetlen bizalommal kell lennie a párja felé, hogy ezt elvállalja.

Ez néha tényleg nehéz.

továbbá a terhesség nem mindíg egy leányálom. Nekem lumbágóm volt, alig bírtam menni, pedig muszáj volt. A férjemnek gyakran kellett engem a vécére segítenie, vagy éppen le róla. Nagyon utáltam terhes lenni. Ráadásul a csapból is az folyik hogy "áldott állapot, csoda, öröm". Hát nem tudom. Amikor egy köhhentés miatt bepisiltem, nem éppen ezek jutottak az eszembe. És akkor ne érezd magad szar anyának.