Bátyámmal jól érezzük magunkat, senkire sincs szükségünk. Lehet ennyire szoros kapcsolat közöttünk?

21 éves lány vagyok, bátyám 25. Nagyon sokat tanult fiatalabb korában, többféle képzéssel rendelkezik, három idegen nyelvből nyelvvizsgája is van, és 23 évesen, diplomája megszerzése után azonnal kiment dolgozni Németországba. Nagyon okos tanuló volt mindig, régen hidegen hagyott, de egy idő óta felnézek rá - emiatt is. Miután két évet kint dolgozott, úgy döntött január elején, hogy hazajön végleg és itthon keres munkát. Rögtön sikerült is elhelyezkednie, dolgozik. Viszont amióta itthon van, teljesen megváltozott.

Régen nagyon sokat téptük, szívattuk egymást, folyton keresztbe tettünk egymásnak, verekedtünk, nagyon csúnyákat mondtunk egymásra. Mondhatni kiskorunkban sosem voltunk jóban, nem emlékszem olyan napra, hogy ne üvöltöztünk volna egymással. Tulajdonképpen így is ment ki Németországba, valami jelentéktelen dolgon vesztünk össze és ez alatt a két év alatt talán háromszor, ha beszéltünk, azt is muszájból.

Hazaérkezése napján, délelőtt egyedül voltam itthon, szüleink dolgoztak egész nap. Megjelent az ajtóban, s elhajított mindent, még meglepődni sem volt időm, azonnal szorosan átölelt, felkapott és azt súgta a fülembe, hogy nagyon hiányoztunk neki, s ne haragudjak rá a sok bosszúságért, amit valaha nekem okozott. Nem tudom, mi történhetett velem, mert nem kezdtem el rajta röhögni, nem űztem gúnyt belőle, mint szoktam, hanem elmosolyogtam magam, megpusziltam az arcát és azt mondtam neki, hogy semmiért sem haragszom rá, amit régen csinált. Még magamon is meglepődtem a saját reakciómon.

Innentől kezdve teljesen kitárulkozott nekem a bátyám, mindent elmesélt, mindenről beszámolt, az érzéseiről, a félelmeiről, az aggódásairól, a csalódásairól, a tapasztalatairól, az örömeiről, az életéről. Meglepő volt tőlem, de sosem éreztem azt, hogy unalmas lenne. Mindig figyeltem a szavaira, és folyamatosan kíváncsi voltam a történeteire. Érdekesnek tartom, mert szüleinknek negyedennyit nem beszél arról, hogy mi történt vele.

Amikor végzek a főiskolai órákkal kora délután, szinte rohanok haza, hogy előbb hazaérjek, mint ő a munkából, és hogy újra együtt legyünk és jókat röhögjünk. Nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában. Amióta megtapasztaltam a nyíltságát, azóta én is nagyon sokat beszélek neki magamról, csalódásaimról, örömeimről, érzelmeimről. Amikor együtt vagyunk, folyamatosan meglepjük egymást, finom vacsorával, fagylalttal, édességekkel, és sülve-főve egymás nyomában járunk itthon. Ha kimozdulunk itthonról délután, este, akkor is mindenhová együtt megyünk, és nagyon szívesen mászkálok vele a városban. A hétvégét mindig együtt töltjük. Be nem áll a szánk, és mindig kacagunk, nevetünk. Teljesen új oldalunkról ismertük meg egymást a visszatérte óta.

Ez odáig fajult, hogy egy fiút már le is pattintottam a bátyám miatt. Érdektelen volt számomra a pali, csakis az járt a fejemben, hogy minél előbb otthon legyek, és jól érezzem magam vele. A barátnőimmel is kevesebbet vagyok már együtt. Nem érzem, hogy szükségem lenne bárkire is, bárki olyanra, aki kívülálló. Ezt a bátyám is elmondta nekem, nincs szüksége sem haverre, sem barátra, sem barátnőre, mert velem is mindent meg tud beszélni, amit csak akar.

Ezt az egész állapotot kissé furcsának vélem, de nagyon jól érzem magam benne, és a testvérkém is hasonlóképpen érez. Nem akarok túllőni a célon vagy polgárt pukkasztani a következő mondatrésszel, de olyan, úgy tűnik, mintha szerelmesek lennénk. Senki nem hiányzik számunkra, nincs szükségünk senkire, nem is tudom elhinni, hogy milyen harmóniában tudunk együtt létezni a korábbiakkal szöges ellentétben.