Miért van az, hogy az emberek egy idő után már nem lesznek boldogok együtt? Ti miért szerettetek ki/ lettetek boldogtalanok a volt párotokkal-ból?

Lehet, hogy nem is illettek össze eredetileg sem, az ilyen "szerelmek" hamar elmúlnak. Amúgy meg sajnos egy szerelem sem tart örökké. Persze szeretik egymást, de az a nagy "love" elmúlik és átvált a dolog megszokássá. Főleg az olyan kapcsolat van kitéve ennek a veszélynek, ami már legalább 5 öve tart, de se házasság, se gyerek nincs, ami jobban összetartaná őket.

Én ahogy visszagondolok, igazából nem illettünk össze. Volt egy hosszú kapcsolatom, de már egyre több olyan dolgot fedeztem fel benne, ami kiábrándított, nem tetszett. Ami pedig pozitív volt eleinte, az valójában az érzés volt, nem is ő maga. Ez igazából tényleg csak a rózsaszín köd után derül ki. Jelenleg épp kezd megszűnni, és azt érzem, hogy így is nagyon szeretem a barátomat, nem csalódok benne.

Nekem most is ő a párom. De már nem vagyok olyan boldog vele, azt hiszem már nem szeretem úgy. Nálunk csak az történt, hogy megláttam magam az ő szemével és rájöttem, hogy ha szerelmes is (volt?) belém, soha nem látott engem olyan szépnek, amilyennek képzeltem. utólag tudtam meg, hogya a legboldogabb időszakunkban kiderült, hogy más nők voltak számára a "jó nő" kategória, olyanok is, akiket én női szemmel nem is neveznék szépnek. Megkérdőjeleződött bennem az is, szerelmes volt-e egyáltalán belém valaha is. Nem csapott be engem, csak én nem vettem észre akkoriban, hogy számára én nem vagyok olyan rendkívüli, mint ő nekem. Állítása szerint szeret, én is tudom, hogy nem csal meg, nem az a fajta, aki az ember háta mögött chatszexel, bár pucér néniket nézeget a neten. Sok éve együtt vagyunk, és igazából a szeretet nem múlt el, a szerelem se egészen belőlem, inkább azt mondanám, hogy a boldogság múlt el belőlem. Boldog vagyok most is a magam módján, de az a lilaködös mámor rég elmúlt. Szex közben is az jár a fejemben, hogy számára nem vagyok jó nő, nem vagyok a legszebb. Már régesrég nem élvezem a szexet. Igazából csak az elismerése kellett volna. De még amikor vmi kedveset próbál mondani, azzal is csak ront a helyzeten. Mondtam neki, hogy olyan nőt kellett volna választania, aki kívülről is, belülről is tökéletes. Erre mi a válasz? Az, hogy olyan nincs. És elmagyarázza szépen, hogy ő nem tudna együttélni egy bombanővel, aki amúgy meg rossz természetű. Legalább egy kicsit mondhatná azt, hogy ő megtalálta azt, aki számára külsőre és belsőre is tökéletes, vagy a legjobb vagy ilyesmi, de nem, ezt nem mondja. Ha tudtam volna, hogy nem szerelmes belém igazán, nem fordítom fel miatta az egész életemet. De most már mindegy. Májusban összeházasodunk, aztán gyereket akar.

A pszichológia kétféle szerelmet különböztet meg,az egyik a szenvedélyszerelem,a másik a társszerelem.A szenvedélyszerelem idővel átalakul társzerelemmé (ha nem ér véget előbb).A szenvedélyszerelem az,amit egy kapcsolat elején érzünk,amikor rózsaszín ködben élünk,minden olyan csodálatos,gyönyörűnek látjuk a párunkat,kívánjuk őt állandóan,és baromi jó vele a szex,felfokozódott az egész kapcsolat.A társszerelemben pedig inkább a nyugalmon és a biztonságon van a hangsúly,szeretjük a párunkat,de már nem azzal a szenvedéllyel és hévvel,látjuk a rossz tulajdonságait is,és azt is,hogy néha nem a legjobb formáját hozza,sem viselkedésében,sem küllemében.Az,aki nem tudja elfogadni,hogy a szenvedélyszerelem elmúlik,és átalakul társszerelemmé,mindig ki fog lépni a kapcsolatból,és újat keres helyette,egészen a végtelenségig akár,majd egyszercsak azon kapja magát,hogy 60 évesen ott áll tök egyedül a világban,és senki sincs akire számíthat.Az élet közel sem mindig habostorta,a rossz dolgokat is meg kell élni a párunkkal,olyan ember nem lesz,akivel mindig minden eszményi és zökkenőmentes.