Meddig vártatok az halott szülőtökre?

Jaj ez a halottaskocsis dolog, de rossz érzés is...

13 voltam mikor anyu meghalt. Itthon történt, és mikor jött a szállító, beküldtek a szobámba. Egyedül maradtam, és odaálltam az ablakomhoz (nagy volt akkor a fennforgás itthon, minden rokon itt volt kb). És én csak álltam az ablaknál, és láttam hogy 2 férfi kiviszi azt a fém szállító ládát, betették az autóba, elindultak, és akkor elvitték az édesanyámat. Na akkor mintha valami megszakadt volna bennem.

A másik ilyen emlékem meg mikor mentünk a temetésre. Olyan elhagyatottnak éreztem magam, olyan kicsinek meg szerencsétlennek. Ültem az autónkban a hátsó ülésen (egy márciusi nap volt) és ugye akkor már kezdett tavaszodni, reggel sütött a nap, és olyan erősebben sütött rám. És akkor néztem felfelé az égre és arra gondoltam, hogy anyu ott van fent és ő is jön velünk. Idén márciusban lesz ennek 10 éve, de mintha tegnap lett volna. (Miközben ezt leírtam közben végig sírok, szóval ez szerintem ez mindig fájó lesz) És azóta is ha tavasszal a reggeli órákban megyek valahova, és ugyanúgy süt a nap, képes vagyok elsírni magam a buszon/villamoson...Anyukámat amúgy nem vártam haza, mert szerintem pont a fent leírtak miatt bennem tudatosult hogy nem jöhet vissza.

Apum viszont kórházban halt meg, és őt kb 1 évig vártam haza. Most is minden nap eszembe szoktak jutni, gyakran álmodom velük, volt olyan hogy reggel felébredéskor azt hittem hogy csak álmodtam hogy halottak, de közben nem....

Áhh nehéz ez...

22, lassan 23/L

7 éve halt meg édesapám, de 17 éve nem láttam. Akkor már kerestem 2 éve, de sajna 2 héttel elkéstem. Csúnya válásuk volt anyámmal, és most nem is részletezném, hogy miért nem találkoztunk. 2 hétre rá, hogy meghalt egy Jackie Chan filmet néztem a férjemmel este. Soha nem hasonlított apu rá, de akkor mintha apámat láttam volna. Álmomban találkoztam apámmal, és beszélgettünk. Másnap reggel kaptam a hírt, hogy halott, és hogy melyik kórházban halt meg. Még aznap délután a vonaton ültem a férjemmel, a kicsiket anyósomnál hagytuk. Életem végéig sajnálni fogom, hogy az utolsó szavaim elutasítóak voltak felé, de persze annak is megvan a miértje.

Szeretem azt képzelni, hogy még mindig él, még mindig messze van, és nem leletem rá.

írtam már előbb is.

Igen, olyan furcsa dolgok ezek, a mai napig ha meglátom a halottszállító autót, (kisvárosban lakunk, ez az egy van csak), mindig sírni volna kedvem. Akkor amikor elvitték anyut, azon gondolkoztam, h vajon vigyáznak-e rá, ami eleve hülyeség, egy hűtőházban, de akkor még nem fogtam fel.

Aztán a búcsúztatón nagyon sziven ütött, h milyen kicsi az urna, pedig én választottam, láttam előtte.

Akkor az nagyon fájt, de anyu kívánsága volt a hamvasztás.

Folyton az a kép járt az eszemben, h milyen szépen felöltöztettem, és nem maradt belőle semmi, csak egy váza.

Aztán jött az önmarcangolás, szerettem-e őt eléggé, vajon tudta-e, h mennyire, és az utolsó éjszakánk, ahogy a kezemben halt meg.

A mai napig töröm a fejem, h mit kelltt volna másképp, lehetett volna segíteni, vagy sem.

Az álmokról még annyit, h halála utáni éjszaka azt álmodtam, h jött anyu, és kérdezte, h megtettek-e mindent a mentősök. Mondtam, h igen. És akkor láttam az arcán, h megnyugodott. Utána pár napig éreztem a közelségét, de aztán ez is elmúlt.

Igen, az urnával kapcsolatban detto ugyanez jutott eszembe. Mondjuk nekem apukám lett hamvasztva, de mikor a temetéskor bementem a abba a búcsúztató terembe, és megláttam a vázát, nekem is az jutott eszembe hogy abban van az én majdnem 190 centis apukám?

Anyukámnak meg koporsós temetése volt, és a temetés előtt már sokkal ott voltunk (mi a közeliek) és akkor még nem volt lezárva a koporsó. Illetve le volt takarva egy fehér lepellel, szóval nem lehetett őt látni, csak a kiemelkedéseket. És én a lábánál álltam és a cipőjét láttam, és mai napig előttem van ahogy néztem a cipőjét...Meg mikor odaértünk akkor már tudtam hogy bent van abban a teremben, és valami olyan fura érzésem volt, hogy most végre újra találkozom vele. Mert eltelt a halála és a temetés között kb 2 hét.

sokáig marad ez az érzés, talán 10 év is.

Ha elfojtod magadban, annál tovább.

Akkor fog elmúlni, ha gyyereked születik.

Az tereli a figyelmet, de én is álmodtam már azóta is, hogy átverés volt a halál.

Az is megesik, hogy hasonlóan jár valaki az utcán, legszívesebben megszólítanám, vagy ha úgy köhög, mint ő köhögött, belémnyilall valami.

februárban halt meg a nagymamám, májusban virágot szedtem, hogy viszem neki, de rádöbbentem, hogy nincs már.

ennek 25 éve, és még mindig hiányzik