Igazságos-e, mit lehet tenni?

Üdvözletem!

27 éves körüli férfi vagyok Miskolc közeléből. Szakmunkásom 3 technikusim, érettségim van. 26 évesen fejeztem be a sulit, és kezdtem volna az életemet. Apám a vizsgáim előtt lett rosszul, és kb fél évig haldoklott hol otthon hol a kórházban elfekvőben. Így kellett letennem a vizsgáimat, hogy közben pelenkáztam, a hátamon cipeltem a wc-re stb. De letettem. Sajnos olyan munkát kellett keresnem ahol tolerálták ha esetleg később érek be vagy előbb kell elmennem apám miatt. mivel anyám sem egészséges egyedül nem bírná, és semmi rokon barát nem volt. nincs testvérem, apám rokonai kihaltak, vagy távol élnek, semmi segítséget nem kaptam. És miután apám meghalt, utolsó nagyszülőm is sajnos leromlott magunkhoz kellett venni, ő több mint egy évig volt velünk hasonló helyzetben, talán még súlyosabban, vagdosta ollóval a katéterét, bolyongott állandóan figyelni kellett, így maradt a régi részmunkaidős melóm. Egyébként viszonylag jól elvagyok ott, megy a munka, de sajnos ugye mégsem teljes munkaidő. Aztán meghalt ő is, és semmi örökség nem marat ránk, sem apám sem ő utána. Anyám is beteg őt is gondoznom kell, figyelnem

A lényeg. Megismerkedtem egy lánnyal, akinek sok rokona van, tehetősek, gazdagok, a szülei is megszokták,hogy innen onnan kaptak örökséget, szerencsések voltak, igaz dolgoztak is, de ha valaki szerencsével jut jó melóhoz és ott helytáll nem akkora dicsőség mintha valaki hátrányból segítség nélkül talpon marad. Mint én. Azért emeltem ezt ki, mert sajnos a szülők, a rokonok lenéznek, lébecolónak tartnak aki nem életrevaló. hiába mondtam el,hogy min mentem át, hiába tudják,hogy nekik ilyen dolgokkal 45 50 éves kellett szembenézniük, és nem 26 évesen, és sok rokonnal, segítséggel, és nem egyedül. mégsem akarják ezt elismerni, és elfogadni,hogy ezek miatt nem juthattam előrébb, hogy ez olyan teher volt egy pályakezdő fiatalnak ami után szinte lehetetlen talpra állni. nulla örökség, semmi segítséget nem kaptam, csak küszködhettem az ápolással, orvosokkal, temetéssel stb. Ők pedig maguk között csak lesajnálnak, kimondva kimondatlanul érzem ezt.

nem kérdeznek semmit a helyzetemről, amit tudnak csak részinfó, ha elkezdem mondani elterelik a szót, vagy csak hallgatnak, de ha becsmérelni kell akkor elég jó téma vagyok. nem állandóan, de ha szóba kerülök csak a lenézés a negatív dolgok szerepelnek velem kapcsolatban. tudom, visszahallom barátnőmtől. A pozitív dolgokat nem hozzák szóba, nem rakják be a mérlegbe amin engem méricskélnek.

A kérdés!

Jogos-e ez, igaza van a szülőknek? Ha nem mit lehet tenni, hogy értessem meg velük,hogy nem csak egy síkon kell ítélni. Mert sajnos függünk is bizonyos mértékben tőlük, mert én nem tudom egyedül eltartani a feleségem a gyerekeimet, meg anyámat. Mert párom sajnos nem egészséges teljesen, a 8 órás 3 műszakot nem bírná, rövid úton belepusztulna. De segítséget ő se kap a teehtős rokonoktól akiknek cégük van, gyáruk, több 10 milliós havi bevételük. Igazságos-e ez?