Mit gondoltok erről a pszichológustól? Érdemes még visszamenni családterápiára hozzá?

A húgommal kezdődtek a gondok, 16 éves, nagyon elzüllött, iszik, cigizik, lopja a pénzt, agresszív, és nem is tanul (már-már bukdácsol). Úgy beszél a családból mindenkivel, mint a kutyával, a saját anyját lek*rvázza bármikor, az apját elmondja mindenféle szemétládának. Mégis ő a jókislány, én meg a fekete bárány. Ez mindig is így volt, pedig mindig is én voltam az érzékenyebb, a ragaszkodóbb, a jobb tanuló, a felelősségteljesebb. A húgom sokszor napokig haza sem dugja a képét, inkább a barátnőivel iszogat valamelyik kocsmában, eddig én 20 évesen itthon vagyok és igyekszem minél többet segíteni a házimunkában. Ezek egyszerű tények, amit mások is belátnak, akik ismerik a családot.

Pszichológushoz jár az egész család, én tanácsoltam a szüleimnek, mivel nem bírnak a húgommal és szerettem volna segíteni nekik, rosszul esik látni, mennyit bosszantja őket az elzüllött testvérem. Múltkor nekem kellett a húgommal ketten elmennünk. Mikor a pszichológus felolvasta, micsoda ócsárló szöveget ejtettek rólam a szüleim előzőleg, úgy gondoltam, jó, akkor teregessük ki a családi szennyest. Elmondtam a nőnek mindent a szüleimről, a legsötétebb dolgaikról is (pl hogy unokatestvérek, ami szerintem beteges dolog). Megkértem, hogy ez maradjon köztünk, mégis tegnap mindent elmondott anyámnak! Mikor meséltem a nőnek az egészet, alig bírtam sírás nélkül, hogy mennyit bántottak gyerekkoromban, hogy az egész család előtt röhögve olvasták fel a naplómat 11-2 éves koromban, hogy anyám mindig csúfolt, mert csúnya voltam (szerencsére azóta kikupálódtam, de most sem vagyok elég jó neki), hogy 16 évesen lefeküdtem egy fiúval és ezért évekig a saját anyám folyamatosan k*rvázott, hogy egy négyesért 15 évesen 2 hétig sehova nem mehettem, hogy a kedvenc, imádott kutyámat 2 éves korában elvitték és kidobták a semmi közepén, csak mert őt jobban szerettem (ettől még most is sírnom kell, hetekig kerestem, 11 voltam, nemrég tudtam meg, hogy ők távolították el, kishíján belebetegedtem). Gonoszságban, szeretet nélkül nőttem fel. Puszit csak születésnapkor kapok, ölelést soha nem kaptam, de még a felsőfokú nyelvvizsgámra is csak egy bunkó beszólást kaptam. És akkor mindezt elmesélve, azt mondja a pszichológus, hogy bennem egy csepp szeretet sincs!! Ez nagyon megütött. Azt mondta, én egy érzéketlen ember vagyok, akiben egy csepp szeretet sincs senki felé, a húgom viszont tele van szeretettel... Hogy mondhatott ilyet? Az szereti az anyját, aki lek*rvázza, lopja a pénzét és soha nem segít neki, az meg, aki folyamatosan igyekszik segíteni, könnyíteni a dolgukon, jót akar, az meg egy szeretet nélküli, érzéketlen ember?

Néhány konkrétum a két beszélgetésből: ugye megkértem, hogy a kiteregetett szennyest ne mondja vissza a szüleimnek, visszamondta. Elmondtam, hogy az egyetem első heteiben nem bírtam a kollégiumot, így bejárós lettem - a pszichológus teljesen igazat adott nekem, mondván, az ő gyerekei sem bírták a kolit, vannak ilyen emberek, így albérletbe mentek. Erre tegnap azt mondja anyámnak, hogyha nekem nem tetszik az itthoni családi környezet, akkor miért nem maradtam a kollégiumban?! Szóval ahelyett, hogy a húgom züllöttségét próbálták volna megoldani, megint ment az én ócsárolásom, a kibeszélés, hogy én milyen vagyok és a pszichológus nagyon durva kritikát gyakorolt rám, a húgomat pedig dicsérgette, szerinte benne semmi gond nincs.

Jogos, ha ezek után nem akarok visszamenni hozzá? Rossz szakembernek tartom, egyrészt hazugságokkal tömi a szüleim fejét, másrészt ellenem fordít mindenkit, holott én vagyok az egyetlen a családban, akinek hiányzik a szeretet és az összetartás (pl karácsonykor, mikor mindenki a szobájában nézi a tv-t és 2 szót nem váltunk egymással vagy hogy évek óta nem voltunk nyaralni, mert senki nem bírja a másikat elviselni, folyamatos ordibálás megy). Szerintetek érdemes itt befejezni a pszichológussal a dolgot? Én nem akarok többet találkozni vele, egy képmutató, kétszínű nőnek tartom.