Az, hogy reálisan gondolkozom az egyből azt jelenti, hogy megesz az irigység?

22 éves lány vagyok. Egy éve van egy barátom, akivel vannak ugyan kisebb-nagyobb vitáink, de összességében jól megvagyunk, szeretjük egymást. Munkám nincs, fél éve végeztem, nem tudtam elhelyezkedni, holott minden lehetőséget megragadok. Páromnak van munkája, de minimálbért fizetnek.

Volt osztálytársaim, évfolyamtársaim mind szültek már, barátom bátyjának is van két kisgyereke.

Amikor tőlem kérdezik, hogy miért nincs gyerekünk még, akkor megmondom az igazi okot: egyrészt, mert nem elég érett a kapcsolatunk egy gyerekhez, másrészt mire szüljek? Párom minimálbérével kitörölhetnénk a fenekünket, Édesanyám nyilván nem akar közel a 60-hoz egy gyereket a nyakába, barátom szüleinél meg ott van még két kisgyerek, barátom öccsei.

Ilyenkor megkapom azt, hogy én biztos féltékeny vagyok és irigykedek rájuk, mert nekik van gyerekük, nekem meg "semmim" sincs.

Engem nagyon bánt ez, mert úgy gondolom, hogy egy gyerek nem kis felelősség. Nagyon komoly kapcsolat kell hozzá, hiszen ha esetleg később mégsem "egyezünk", akkor nem csak mi sérülünk, hanem a kicsi is, és talán nem egy gyerek után kellene rájönni arra, hogy mi mégsem illünk össze. Nap, mint nap látom-hallom őket, amint az ágyon egy lavórban fürdetik a kicsit, vagy arról panaszkodnak, hogy miből tudnak vajon pelenkát venni, és hasonlók.

Tényleg erre kellene szülnöm? A semmire? Természetesen szeretnék majd gyereket, de nem most. Szeretnék előtte dolgozni, azért, hogy ne szenvedjen semmiben sem hiányt, nem kelljen senkinek se kuncsorogni, hogy adjon kölcsön, mert nincs pénzünk. Mellesleg egy gyerekkel nem egyszerű munkát találni (mondjuk nélküle sem sétagalopp), de ha x évet lehúztam egy munkahelyen, és meg vannak velem elégedve, akkor van esélyem, hogy visszavesznek, vagy esetleg beajánlanak máshova.

Miért érthetetlen ez? Miért kell azt hozzám vágni, hogy irigy vagyok?