Más is van, akinek nem fontosak a barátok és a család?

20 éves lány vagyok. Bár a családom fizikailag egyben van, szeretetet, odafigyelést sosem kaptam. Nem élünk rossz körülmények közt, bőven jut pénz a dolgokra: jó minőúségű ételek, étterem, drága fodrász stb.. Nyaralni életemben kétszer voltam, azt is még kiskoromban, nem a pénz miatt, hanem mert nem bírjuk egymást elviselni a családdal. Ha elmegyünk valahova együtt pár órára, abból is ordibálás, szitkozódás, sértődés lesz. Egyszerűen utáljuk egymást. A húgom egy züllött kis ***, agyilag úgy 10 éves szinten van, minden nap csak próbáljuk egymást túlkiabálni, állandóan lopja a drága cuccaim, a szüleimnek a pénzét is, ebből is rengeteg konfliktus adódik. Ráadásul ő még le is néz azért, mert az összes barátommal megszakadt a kapcsolat.

Én mindig is szerettem volna egy jó családot, de látom, hogy ez a szüleimmel és a húgommal halott ügy.

Most az egyetemmel és a nyelvtanulással azon vagyok, hogy minél előbb és minél stabilabb háttérrel tudjak elköltözni még az országból is, hogy ne is lássam őket. A napi stresszmennyiségem 70-80%-át ők teszik ki!

A másik dolog a barátok... anyám mindig is mindentől visszatartott, nem járhattam sehova sokáig, nem sportolhattam, csak a tanulás és a színötös bizonyítvány érdekelte. Persze, hogy egy visszahúzódó, önbizalomhiányos gyerek lettem, évekbe telt, míg ezt magam leküzdöttem. A megszerzett önbizalmamat a családom a mai napig elég aktívan és durván igyekszik megtörni. Olyan 15-6 éves voltam, mire elkezdtem barátkozni, sok ismerősöm és haverom lett néhány év alatt. Sokat buliztam velük, nagyon sok időt töltöttem ezekkel az emberekkel és élveztem is, de idővel minden kapcsolat megszakadt, az egyetemmel teljesen, az összes. Próbáltam tartani a kapcsolatot legalább a legjobb barátnőimmel, de őket sem érdekeltem már. Most már, a legjobb barátaim elvesztése után úgy vagyok vele, hogy senki nem érdekel. Lassan, az utóbbi 1-2 évben sikeresen érzéketlen emberré váltam a környezetem irányába. Nem érdekelnek az ismerőseim problémái, nem bízom meg bennük, sokan átvertek, kihasználtak ("ha ló nincs, jó a szamár is"), kibeszéltek, szóval most már csak élem a kis életem a párommal és a cicámmal, ők azok egyedül, akiket még szeretek és akikhez ragaszkodom. Már nincs szükségem sem barátokra, sem a családomra, jól érzem magam egyedül is, sőt jobban érzem magam nélkülük. Néha 1-1 volt baráttal ejtek egy bájcsevejt személyesen vagy a facebookon, de én már nem könyörgök senkinek, mint régen, hogy jöjjön el velem ide-oda. Úgy vagyok vele, hogy jövőre úgyis mehetek ki külföldre, ha minden sikerül, akkor meg úgyis mindegy. A bajban úgyis mindig csak magamra számíthattam.

Van még más is így, akinek nem számítanak a körülötte lévők? Aki annyi sérelmet kapott a családjától és a volt barátaitól, hogy most már úgy érzi, jobb egyedül?