Fordult már elő veletek, hogy a legmélyebb pontról sikerült felállnotok? Kérlek olvass tovább.

ma 09:16!

Ilyenkor döbben rá az ember, hogy a saját problémájánál is van sokkal rosszabb. Te már túl vagy a sok rosszon, már csak jó dolgok várnak rád:)

Igen, előfordult.

2008 őszén kezdődött a lavnina.

Kezdődött azzal, hogy októberben a párom - akivel másfél éve voltunk együtt és javában úsztam a rózsaszín ködben, iszonyat szerelmes voltam - egy egy hetes külföldi nyaralás után elhagyott. De nem akárhogy: szombaton haza jöttünk, vasárnap nem tudtunk találkozni, hétfőn átjött, és közölte, hogy már nem szeret. Fel sem bírtam fogni, amit mondott.. hónapokig nem bírtam magamhoz térni, úgy éreztem, hogy hirtelen a poklok poklába zuhantam a menyországból.

Novemberben nagy hirtelenséggel meghalt a nagymamám. Semmi előjele nem volt, egyszer csak összeesett.

Ez volt a második sokk, mit csinál ilyenkor az ember? Beleveti magát a munkába, és csak dolgozik, dolgozik, hogy elvonja a figyelmét az összes többi dologról és legalább nappal ne zokogjon, ha már az éjszakák nem telnek mással..

Akkor épp egy nagy projekt végén dolgoztunk már, szoros határidővel, sok teendővel. Egy héten keresztül bent voltunk reggel 9-től hajnal 2-3 óráig, a projekt sikeresen elkészült.

Három nap múlva kirúgott a főnököm azzal az indoklással, hogy nem tud ennyi embert fizetni (mikro vállalat volt).

Tehát egyedül maradtam a sok fájdalommal, a gyásszal és rengeteg idővel..

Hogy hogyan lendítettem túl magam ezen?

Több módszerem is volt, volt ami automatikusan jött, volt amire rákényszerítettem magam.

1. Naplót írtam, kiírtam, kisírtam magamból az érzéseimet, gondolataimat, ezek után mindig megkönnyebbültem kicsit.

2. Anyukámból merítettem erőt, írtam neki sms-eket, leveleket, amiket csak jóval később mutattam meg neki, ugyanis otthon nem mondtam el, hogy nincs munkám, hogy ne aggódjanak.

3. Amire kényszerítettem magam (és visszagondolva ez volt életem egyik legjobb döntése): felkerestem régi ismerősöket és találkozóra hívtam őket. Ezzel csökkentettem azt az időt, amikor egyedül gubbasztottam a szobámban és nyalogattam a sebeimet. Mivel rég nem találkoztunk, ezért volt beszédtéma bőven, így ezek elvonták a figyelmem a saját bajaimról.

A maradék időben persze még egy darabig "gyászoltam" magam, de ez egy idő után elmúlt.

Azokkal az emberekkel soha nem vettem volna fel a kapcsolatot, és a rohanó világ miatt valószínűleg ők sem. Mára azonban a legjobb barátaimmá váltak, összejárunk, e-mailezünk.

Azóta sikerült elhelyezkednem, és két hónapja volt az esküvőnk a férjemmel, családot, saját otthont tervezünk.

Remélem segítettem a történetemmel.

Sikerült nekem is anno mélypontról felálljak.

Olyan 2009-ben volt a kiteljesedése a dolognak.A családom, amikor még velük éltem eléggé kicsináltak. Anyum idegbeteg volt, faterom tett a családra magas ívől, így a két kistesómra rengeteget vigyáztam. Úgymond a fiatal éveimet otthon töltöttem. Ez az időszak olyan 15 éves koromtól 21 éves koromig tartott. Na de akkor voltam 20 éves. Keveset lehettem a barátaimmal, abból állt az életem, hogy suli vagy gyakorlati hely, hazamentem, tesóimért mentem oviba, suliba, hazamentünk, takarítás, kicsik rendberakása. És a fejébe a mindennapos üvöltözés. Nos, addig sem volt önbizalmam, mert rengetegszer megkaptam, hogy egy szerencsétlen vagyok. Miután leérettségiztem, elmentem cukrásznak (de hogy minek?). Annyira stresszes volt a főnököm miatt a melóhely, hogy 2008 májusában lebénult a jobb kezem, idegi alapon. A sok idegeskedés miatt. Közben lelkileg egyre lejjebb kerültem. Csak egy ember állt mellettem, a mai napig is a legjobb barátom. Jött a depressziós időszakom. Érzelmeket nem mutattam ki, mindenkire mosolyogtam, nem kell senkinek tudnia, mi bajom van.2009 mákusában fateral összevesztem egy dolgon. Addig fajultak a dolgok, hogy a falba csaptam, és eltörtem a kezemet. Szerintem az kisebb idegösszeomlás is volt. Erre már mindenki felkapta a fejét a családomban, hogy valami nem stimmel (amúgy meg kell jegyeznem, hogy nem tudok kiállni magamért). Anyum bejuttatott egy pszichológushoz. Háromnegyed évbe tellett, mire összekapart és sikerült felállnom. Közben a kezemmel komplikációk voltak, a törés után fél évvel meg kellett műteni, mert nem forrt össze. Úgyhogy műtét. De helyreálltam, s megismertem életem szerelmét :)

Jelentkeztem rendőrnek, de a kezem miatt nem vettek fel oda. Azóta is emészt a bűntudat, hogy én magam törtem össze az álmomat:( Nem találok rendes melóhelyet, most megint munkanélkül vagyok (tegnap rúgtak ki indoklás nélkül), hónapok óta nincsen rendes bevételem. De a párom mellettem áll, s nem csinál belőle problémát, hogy nincsen pénzem, hanem szedjem össze magamat.

Azt kihagytam, hogy 2010 májusában majdnem a kórházban maradtam, éppenhogy megműtöttek, s így életben maradtam, de a babavállalási esélyeim a felére csökkentek. S most ezt így leírtam, tényleg most is talpra kellene álljak, és tovább menni Hisz mellettem van a párom (habár majdnem sikerült elüldöznöm magam mellől, s nem sok híja van:(, valahol ott a családom (a távolság csodákra képes), és a barátaim.