Fordult már elő veletek, hogy a legmélyebb pontról sikerült felállnotok? Kérlek olvass tovább.

3 évig együtt éltünk, bátyámtól szóban (előre) már megkérte a kezemet, egyszer csak benyögte, hogy neki teher a kapcsolat és szakítsunk. Nagy nehezen bevallotta, hogy "tetszik" neki valaki. Konkrétan 2 hónapja keféltek...

Születésnapomon költözött el, akkorra tervezte Ő az eljegyzést.

Majdnem belehaltam, 1 hét alatt fogytam 10 kg-t, nem ettem, nem aludtam. Aztán arra gondoltam, hogy Apukámat elveszítettem és azt túléltem...egy ilyen sz*mét, sz*r alak senki sem volt Apumhoz képest, úgyhogy ezt is túl KELL élnem.

Nehéz volt, a mai napig szenvedek, ha eszembe jut, de itt vagyok. Szerelmes vagyok és viszont szeretnek. :)

Nos, elmondhatom magamról, hogy a világ egyik légelkényeztetett, szinte mindent megkapó "apuci pici kedvence" lányka vagyok.

Elkezdtem a fősulit, a szüleim végig támogattak. Közben lett egy csodás barátom, és nem értettem, hogy miért szeretnek engem ennyire az égiek, hogy mindenem megvan, amitől igazán boldog lehetek. Szerető család, rendes anyagi körülmények, igaz barátok. Ami stresszt jelentett, az a vizsgaidőszak volt. De ennyi.

Aztán elvégeztem a sulit, akkor már tudtam, hogy biztos állásom lesz, hiszen már biztosítottak róla, hogy én vagyok a kiválasztott. Ez így ment egészen az év augusztus végéig.

Aztán változtak a dolgok. Augusztus végén a "majdnem főnököm" kijelentette, hogy nincs szüksége a munkámra, és mégsem fog alkalmazni. Nekem, a jó életű kis fruskának már ez is elég nagy trauma volt ahhoz, hogy földhöz vágjon. De még ugye mindig van remény, még mindig találhatok más állást. Aztán nem találtam. Emiatt a párakapcsolatom is kezdett megromlani, és a tervezett eljegyzés csak késett és késett.

Míg egy napon rájöttem, hogy a párom megcsal. Addigra már teljesen kifordult önmagából, előfordult, hogy bántalmazott is (pofon), de én naiv ugye próbáltam azzal magyarázni, hogy nagy a feszültség és amúgy is az én hibám minden. A kapcsolatomnak vége lett. Ez volt a második dolog rövid időn belül, ami leterített.

Aztán édesapámnak volt egy csúnya balesete. Fogalmunk sem volt, hogy hogyan is tovább. Ha ő nem marad életben, akkor mi lesz?

Nálam itt telt be a pohár. Ez a három dolog 7 hónap alatt zajlódott le, és teljesen kikészített.

Úgy éreztem, hogy itt a vég, és talán jobb is lenne meghalni. De aztán erőt vettem magamon, és fölálltam. Hogy miért? Nem tudom. Megmagyarázhatatlan, de egyszerűen fölálltam. Hosszú folyamat volt, de sikerült. És tudom, hogy nem is nekem köszönhető, hanem valami felsőbb hatalomnak, amit az emberek úgy neveznek, hogy Isten. :)

Életem legrosszabb időszakában egyedül hozzá tudtam futni, elkezdtem templomba járni, és megérintett. Segített.

Azóta apu meggyógyult. Még most se teljes az életem, de teljesen más ember lettem, és érzek magamon egyfajta biztonságot. Hogy honnan ered azt nem tudom.

Bocsánat, hogy kicsit hosszúra sikerült, de most ezt úgy jó volt kiírni magamból, és remélem neked is segítettem vele egy kicsikét.:)

Hajrá! Tudod, mindig a hajnal előtti utolsó óra a legsötétebb. ;)

25/n

Igen! Sok példa a környékünkről:családapák adósságok, alkoholizmus, stb miatt felakasztják magukat. Feleségek ottmaradnak gyerekekkel, és mert túl kell élni, megoldják egyedül! Szerintem egy helyről nincs vissza, a végső stádiumos rák,egyik barátom akkor azzal foglalta le magát, hogy megtervezte a sírkövét.

Én, ha már nagyon nincs pénzem, szépen felöltözök, végigjárom az üzleteket, mintha lenne, kipróbálom a tester parfümöket, rúzsokat. Ha gond van, takarítok, csuszolok,súrolok, s közben töröm a fejem megoldáson.

Ha dönteni kell, megkérdezem a józan észt, megvizsgálom az előnyöket, hátrányokat. Írj valami konkrétabbat!

Ha már semmi pozitívat nem látok, arra gondolok, dédapámnak a lövészárokban sokkal rosszabb volt.

Tavaly egyik pillanatról a másikra rosszul lettem. A kórházban kiderült, hogy nagy a baj, rohammentővel szállítottak az intenzív osztályra, ahol a doki nem szépített. Annyira súlyos a helyzet, hogy meg fogok halni, erre esetleg még éjszaka sor kerülhet, persze ők megtesznek mindent. Sokkot kaptam. Akkor úgy búcsúztam el a családomtól, hogy holnap találkozunk, de szerintem senki nem hitt ebben.

Egész éjjel nem mertem aludni, merengtem az életemen, hogy mit cseszhettem el, hogy ezt érdemlem. Soha nem voltam beteg előtte, a tipikus jólány kategóriába tartozom, jó életem van, sose ártottam senkinek. Teljesen összeomlottam. Aztán a doki arra jött olyan éjfél felé, fölém állt, és mosolygott, hogy kitartás, egy ilyen szép lánynak (elég vicces volt abban a helyzetben ez a kijelentés, hisz mindenhonnan csövek jöttek ki) nem szabad feladni. És így lett. Erőnek erejével száműztem a negatív gondolatokat, arra gondoltam, hogy még annyi minden van a bakancslistámon, amit be kell váltanom, nem fejezhetem így be és pont itt, egy rideg kórházban az ágyon. Túléltem azt éjszakát. Másnaptól kezdve azon voltam, hogy minden menjen, minden orvosi segítséget (kísérletit is) elfogadtam. 1 hónapig nap mint nap küzdöttem minden egyes lélegzetvételért. És 1 hónap után úgy ítélték, hogy csoda, hogy életben vagyok, és kienegdnek az intenzívről. Még belosztályos kezelést kellett kapnom, de az már nem volt olyan kemény, lassan hazamehettem.

2 hónappal később ismét óriási fájdalmaim lettek, nem kaptam levegőt. Megállapításra került, hogy ismét komoly a baj, ezt a szervezetem már nem fogja tudni elviselni. Nyomatták belém az antibiotikumot, gépre kötöttek, de nem javult. Végül sürgősségi műtétre került sor. Pokoli volt az a pár hét. Gépre föl, gépről le, műtőbe be, műtőből ki miközben egy vastag cső áll ki a lapockámból, hogy levezessék a felgyülemlett folyadékot a tüdőmből. Pontosan 1 éve engedtek haza, de úgy, hogy még találkozunk. December 6án egy szép tüdőfelvételt kértem. Megkaptam. :) És azóta se "találkoztunk" ismét.

Bár még nem mondták kerek-perec ki, hogy meggyógyultam, a tavalyi kaland óta semmi bajom. Iszonyatosan megedzett, változott az életszemléletem. És mindig ez lebeg a szemem előtt, hogyha azt kibírtam, a többi már csak semmiség.

Most 1 évvel a történtek után, befejeztem az egyetemet (az utolsó évet egyéni tanrendesként, mert nem mehetettem közösségbe), ott élek ahol szeretek és bár vannak napok amikor iszonyatosan nehezen megy, hogy mosolygjak, eszembe jut, hogy ha a kórházi ágyon tudtam mosolygni, egy hisztis gyerek nem fogja elrontani a kedvem. Szóval igen, fel lehet állni. Az élet akkora csapást mér ránk amit el tudunk még viselni, hogy megismerjük a saját határainkat.

Remélem minden rendbe jön Veled kedves Kérdező. De pontosan mi a gondod?

23/N.

Utolsó most sírtam:S:S:S Sok erőt kívánok neked,és kitartást.

Én inkább nem is részletezném,mert nem tudnám le írni mennyi rossz dolog történt vele,alkoholtól kezdve az öngyilkosságig mind ez 18 éves koromig,de még itt vagyok és lesztek is,csak suliba vagyok lusta járni de ezt is megoldom majd:)

8as vagyok.

Köszönöm utolsó :)