Csak nálunk van így, vagy máshol is ez a jellemző egy vita esetén?

Nálunk apu ilyen. Anyuval mindig lehet beszélni, és ha első felindulásban nem is ismeri be, ha hibás, de utána mindig megmondja, ha nekem volt igazam.

Apu más tészta, nála sosem lehet igazam, ha rá is mutatok, hogy hol hibázott, akkor olyasmi választ kapok rá, hogy ő ilyen korban már nem változik, úgyhogy joga van "igazságtalannak" lenni. Ami bennem hiba, az nála csak megszokás, amin nem lehet változtatni.

Nem mondom, hogy nem nehezebb hosszú ideje berögződött dolgot javítani, de szerintem nem lehetetlen, és annyira azért nem öreg, hogy már ezt így elfogadja, pláne, ha ezzel a családjában sokakat bánt.

De igazából sokat nem tehetünk, ha nem akarják beismerni, akkor ezt el kell fogadnunk, nem fogjuk őket megváltoztatni... annyit tehetünk, hogy ahogyan te is írtad, mi igyekszünk nem ilyenné válni a mi gyerekeinkkel.

22/L

Az alma nem esik messze a fájától csak most hiszed azt, hogy te különb leszel. Anya vagyok, van két kamasz fiam. Én betudom ismerni a hibáimat ennek ellenére úgy gondolom a mai ifjúsággal valami nagyon nincs rendben. Nem ismerik a szó jelentését: TISZTELET! Anyukám is elég vaskalapos volt, sokszor lázadoztam, de én soha nem mertem volna a saját igazamat a képébe vágni.Mindig az övé volt az utolsó szó. Elhatároztam, hogy én más leszek mint ő volt. Bizony nem egyszer szembesülnöm kell azzal, hogy én sem vagyok különb nála. És annak ellenére, hogy képes vagyok elismerni hogy hibázok, főleg a kisebbik fiam az aki olyan lekezelő hangnembe beszél velem, hogy azt kell mondjam hogy a vita kultúrája a béka feneke alatt van.

Pedig nálunk a szülő-gyermek közötti kapcsolat alárendelő viszony. Bár egyre többen azt mondják, hogy náluk baráti... Hát nem tudom , de ahogy a mai ifjúság viselkedés kultúráját vizsgálom azt kell mondanom, hogy lehet hogy ez a baráti viszony is szerepet játszik abban, hogy az irányítás egyre jobban kicsúszik a szülő kezéből.

Az én esetembe pedig erősen reménykedem benne, hogy ez most a kamaszkor és egyszer kinövi a gyerek.

Amire meg neked leszek kamasz gyerekeid szerintem annyira el fog durvulni ez az egész, hogy kénytelen leszel te is valamiféle szankciókat a nevelésedbe bele vinni, hogy a gyermeked ne kallódjon teljesen el.

hát, figyelj: a napokban történt meg velem, hogy vettem magamnak valamilyen kaját, amiben találtam egy undorító dolgot. elmeséltem neki. hogy az nem igaz, biztosan jó volt az a kaja. nemrég ő is vett magának és képes volt velem azon összeveszni, hogy hülye vagyok, mert az a kaja igenis finom. már sajnálom, hogy nem nyomtam a képébe azt a bizonyos undorító dolgot, amit találtam!

most komolyan, ezen veszekedett velem, hogy csak rosszul láttam...

amint látod, nálunk is így van. csak az én anyám nem jön a temetős dologgal, max azzal, hogy öngyilkos lesz (ez sem jobb). ő sem ismeri el, hogy nincs igaza. még ha bocsánatot kéne kérnie, inkább nem teszi, képtelen rá.

21/l

Első vagyok... csak reagálnék a második válaszolónak.

Nálunk megvan a tisztelet, viszont ennek szerintem kétirányúnak kell lenni, és mindkét félnek ki is kell érdemelni azt.

Itt nem arról van szó, hogy a képébe vágok valamit, ami nem tetszik. Hanem ha van egy tulajdonsága, ami a családban sokakat zavar, akkor megpróbálom érvekkel meggyőzni, hogy ez így nem helyes. Anyuval mindez sikerül, megvan a kölcsönös tisztelet, és mindketten elismerjük, ha a másiknak igaza van. Apunál ez nincs meg, ő abban a hitben él, hogy az öregebbnek mindig igaza van, kész.

Az meg, hogy a fiatalság problémás... hát, nálunk pont hogy azon csodálkoznak a szüleim, hogy velem sosem volt úgy gondjuk, ahogy elvileg kellett volna, hogy legyen. Sosem lázadtam, nem voltam tiszteletlen.

Arról pedig, hogy hiába határozom el, úgyis észreveszem magamon, hogy én is ezt csinálom a saját gyerekemmel... anyu az ellenpéldám, akinek az anyja tipikusan olyan volt, hogy mindig övé kellett legyen az utolsó szó, akár agresszióval is elérte, amit akart... de anyu elhatározta, hogy nem ilyen lesz, és lám...

Mindezt nem kötözködésnek írtam, csak, hogy van ilyen is...

Első válaszolónak: Nem szeretnék ebből vitát nyitni. Úgy gondolom amíg valaki nem tölt be felelősségteljes szülői szerepet, addig az nem tud a tapasztalataiból merítkezni.

Nem tudhatja, hogy ő milyen szülő lesz.

És azt sem, hogy ha ő elhatározza hogy más lesz mint az Anyukája volt az valóban úgy is lesz-e, vagy ő is bele esik abba a hibába. /Ez mindig idő, hely és szituáció függő/

Én sem vitának szántam, és teljesen egyetértek, nincs tapasztalatom erről... ezért írtam azt, hogy "igyekezni fogok, hogy ne váljak ilyen szülővé", és nem azt, hogy "nem leszek ilyen szülő". Csak leírtam azt, amit a saját családomban tapasztaltam, és ami eltér attól, amit te írtál.

Sajnálom, ha ezt sértőnek, vagy nem megfelelőnek ítélted, mert csak lehetőségként írtam, nem pedig arra utaltam, hogy amit te írtál, az nem jogos. Csak nem feltétlenül jogos minden esetben.

Balgaság lenne azt gondolni, hogy azért mert nézeteink különböznek megsértődtem.

Nem erről van szó. Tiszteletben tartom mások véleményét, de tényleg nincs miért vitatkozni mert hogy kinek van igaza, ez úgy is a jövőbe fog eldőlni.

Egy biztos, hogy szüleink,nagyszüleink, dédszüleink egészen más társadalmi normák szerint szocializálódtak , a családi szerepek, helyzetek is mások voltak mint a mai korban. Egyre jobban úgy látom, hogy mai társadalmi normák és maga együtt a család is meggyengülőben vannak és ez a változás kihat az ifjúságra.

Én csak reménykedni tudok abban hogy gyermekem legalább olyan szülő lesz mint amilyen a férjemmel mi vagyunk vagy nálunk még jobb...