Találkoztatok már nagyon érzékeny, sírós férfival?

Párom is nagyon érzékeny,sok időmbe és energiámba került mire rávettem hogy mindig mondja el mi bántja (mindig apróságok,más fel se venné).

Emellett eléggé önbizalomhiányos,pedig nincs miért.De nála férfiasabb férfival még nem találkoztam,odaadó,kedves,figyelmes,imád.

Szerencsére nem féltékeny,vagyis amikor előjönne,azt valahogy érzem,és elég megelőzni,elég ha hozzábújok és elmondom hogy mennyire szeretem,attól megnyugszik.

Nekem nem attól férfi a férfi,mert el tudja titkolni ha valaminek örül vagy valami bántja.

Néha megterhelő?

Keress olyat aki tesz rád magasról,kihasznál,megcsal,esetleg bántalmaz,aztán meglátod mi a megterhelő (tapasztalatból irom sajnos).

24/N

Igen, volt ilyen pasim, aki 24 éves kora ellenére, hogyha télen például kabát nélkül járkált, és rápirítottam, zokogásban tört ki. Nem bírtam elviselni hosszútávon, mivel nem viselkedett férfiként, nem éreztem magam nőnek mellette.

Azt gondolom, vannak olyan pillanatok az életben, amikor megesik, hogy egy férfi is elsírja magát - hisz emberből van! - de naponta 2-3 sírógörcsöt nem tudtam kezelni.

Az első barátommal két évig jártunk, bár szex nem volt (semmilyen értelemben), megelégedtünk a kézen fogva mászkálós, csókolózós diákszerelemmel. Nos, ő egy nagyon intelligens, értelmes, művelt fiú volt, de iszonyatosan féltékeny. Pedig mindketten erkölcsös, sosem züllő, alkoholizáló, cigiző vagy bulizó kamaszok voltunk, tulajdonképpen ilyen fekete bárányok, kevés baráttal, szabadidőnkben szinte állandóan túráztunk, bicikliztünk, de... Eszméletlenül féltékeny volt, ilyennel azóta sem találkoztam soha a környezetemben. Képes volt még távolról távcsővel is figyelni a házunkat, hogy nem jön -e hozzám valami fiú, vagy rám állította egy cimboráját, hogy ha kimegyek a házból, hová és miért teszem azt! Teljesen bebeszélte magának, hogy én megcsalom őt, vagy legalábbis tervezem. Holott minden szabadidőmet vele töltöttem, és barátaim se voltak. Előfordult, hogy anyám kiküldött boltba, és véletlenül közben összefutottunk az utcán, már kiakadt, hogy mit keresek én kint, nem szóltam neki róla (egészen kisváros pedig).

Mikor felkerültem kollégiumba 40 km-re egy nagyvárosba, el tudod biztos képzelni, mit leművelt... Imádott engem, de emellett valami eszméletlenül bizalmatlan volt, és mikor belelovagolta magát egy kényszerképzetébe, akkor teljesen bedühödött. Végül szakítottam vele, mert már féltem, hogy bántani fog, noha rángatáson kívül több nem történt, de nem akartam megvárni, míg elfajul. Pedig volt ideje belátni, hogy nem vagyok "olyan" lány, fiúsan öltözködtem, társaságba nem jártam és erkölcsös, vallásos vagyok - a kedvéért végül a kolit is otthagytam fél év múlva, és inkább bejártam. A mai napig nem köszön, ha véletlenül összefutunk, merev arccal és felszegett fejjel elsétál mellettem. Közös ismerősöknek meg terjeszti a kitalációit. Tudtommal több barátnője nem volt, mert senkiben nem bízik azután, hogy én hogy "becsaptam" őt... Mindennek már jó sok éve pedig, de még mindig gyűlöl a nagy semmiért.