Apukám azt szeretné, ha én is normális fiatal lennék, de én nem vagyok, most mit csináljak?

Mindig kérdezgeti,hogy járok-e bulizni,kocsmába,meg miért nem járok magassarkú cipőben (20/L vagyok),meg miért nincs nagy baráti társaságom,de én abszolút nem az a típus vagyok,persze tudom,hogy ez lenne a normális,és annyira bűntudatom van,hogy amiért én nem vagyok normális,az "apámnak se lehet normális lánya",na értitek,és úgy érzem,egy nagy csalódás vagyok neki :( Pedig tök jó egyetemre járok,meg értelmes,kedves ember vagyok,nem vagyok ronda se,meg...szóval én nem érzem úgy,hogy csalódást kellene hogy jelentsek,viszont szerintem apám szemében mégis az vagyok :'((((( Meg nincs vele olyan nagyon szoros viszonyom,nem is ismer igazából,de nem is nagyon merek megnyílni előtte,mert szerintem teljesen lenézi az egész személyiségemet,hogy ilyen kis csendes vagyok,vagy mit is mondjak magamra :-/ Ráadásul egyke vagyok,szóval bennem van minden reményük :-/