Annyira rosszul érzem magam. Mit tehetnék, hogy elviselhetőbb legyen? Többi lent

Bocsi, ha hosszú lesz.

16 éves vagyok, a férjem 23 éves(dolgozik, biztos állása van). Amikor megismerkedtünk annyira jó volt minden, szerettük(szeretjük) egymást, amennyi időt lehetett, együtt töltöttünk. Anyukám egy nagyon rugalmas nő, mindent megbeszélünk, így ő is támogatott bennünket. Mielőtt megismertem a párom én már gyógyszert szedtem, mert nagyon sokat szenvedtem amikor megjött, a nőgyógyász javaslatára elkezdtem szedni. Közel 1 évig szedtem a gyógyszert, fél évig voltunk együtt, amikor lefeküdtem vele először, de előtte már többször aludt nálunk és én is aludtam náluk, anyukám megbízott bennem, soha nem volt belőle baj. Anyósommal ekkor még nagyon jól kijöttünk. Aztán egyszer nem jött meg. Azt hittem, csak késik, velem nem történhet meg, hogy ilyen drága gyógyszer mellett terhes legyek. 13 napja késett, anyukám hozott egy tesztet, azt mondta, hogy ha nem baba van a dologban, akkor elvisz dokihoz. Azonnal pozitív lett a teszt, aztán utána még egy teszt pozitív lett. Nagyon nagyon sokat gondolkoztunk a párommal, hogy mi is legyen, ekkor még csak hárman tudtunk a piciről. Mi ketten eldöntöttük, hogy a baba marad(hogyha minden rendben van vele), magántanulóként befejezem a gimnáziumot, összeköltözünk. Édesanyám nem örült, hogy ennyire fiatalon így döntöttünk, de mivel a 3. unokája így a babának nagyon örült és elmondta, hogy támogatni fog mindenben.(van két 30 fölötti bátyám) Aztán kértünk időpontot egy magánorvoshoz, hogy vizsgáljon meg, hogy minden rendben van e. Elmondtuk anyósoméknak, hogy mi is történt és hogyan döntöttünk. Anyósom azt mondta, hogy nem vagyunk normálisak, tönkretesszük az életünket és minden áron le akart beszélni a babáról, de kiálltunk a döntésünk mellett. Elmentünk a dokihoz, megállapította, hogy bizony baba van a dologban, elhívott ultrahangra abba a kórházba, ahol ő dolgozik, mert szerettük volna, hogyha ő marad az orvosom. Megnézte a pici babánkat, mi meg vidáman mentünk haza, mert a méretének megfelelő volt, dobogott a pici szíve. Megmutattuk anyukámnak a képet, könnyes szemmel simogatta a pocakom, nagyon örült. Anyósom meg sem nézte, csak amikor a párom többször odavitte hozzá a képet. Aztán neten nézegettük, hogy mégis mik a lehetőségek, hogy lehetünk a gyámjai stb. Mivel fiatalkorú vagyok, így csak ő lehetett volna a gyámja vagy az édesanyám. Aztán láttuk, hogy ha összeházasodunk, mindketten lehetünk gyámok. Én nagyon vágytam az esküvőre, de nem mondtam. Egyszer csak elmentünk egy ékszerboltba, ahol mondta, hogy szeretnénk megnézni az eljegyzési gyűrűket.(levegőt alig kaptam) Választottunk egyet közösen, megkérte a kezem, rá 1,5 hónapra feleségül vett.Álmodni sem mertem erről:) Mivel lovaink vannak, albérletbe nem tudtunk volna költözni, így közös megegyezés alapján anyósékhoz költöztünk. Anyukámtól kaptunk egy házat, most azt csinosítgatjuk, de bőven van mit csinálni, így még legalább fél év mire beköltözhető lesz. Minden nap kifejezik, hogy mennyire rosszul döntöttünk és mennyire nem szeretnek engem. Apósom folyton azt mondta, hogy ne vegye meg anyu azt a házat, most meg mindent elhordana onnan.(önitató van ott, mert voltak állatok, mindenféle etető, linóleum stb.) 4 lovunk van, apósom örökké azt hangoztatja, hogy kettő az övé, pedig fél tőlük. És had ne soroljam. Nagyon rosszul esik, amit csinálnak. Van egy öccse, örökké átveri őket, többször meglopott már bennünket is, anyósomékat is, mégis ő a tökéletes gyerek. Egyszer mi mentettük ki az öccsét, 30.000Forinttal tartozott és megfenyegették, hogy megverik és sajnos ismertük akinek tartozott, így tudtuk, hogy nem poén(falun élünk, így mindenkit ismerünk). Állandóan lóg a suliból és engem kever bajba, mert én itthon vagyok(mert a sulit estin folytatom, így csak heti 3 délutánt járok suliba) és nekem mindig azt mondja, hogy ne szóljak az anyjának, hogy itthon van, majd ő elmondja, de a páromnak elmondom mindig, mert ő kiáll mellettem, mert az anyjának meg hazudik, hogy volt suliba, gyakorlaton..

Nem tudom, hogy mit tehetnék.. Tudom, el kell költözni, de nem hagyhatjuk itt a lovakat, mert senki nem foglalkozna velük, a házunk még nincs olyan állapotban, hogy beköltözzünk.

Igazándiból már minden bánt, mert anyukám kiment külföldre dolgozni, kapott egy nagyon jó lehetőséget és annyira kihasználják, hogy "egyedül maradtam", hogy az hihetetlen. Anyukám nem milliomos, amikor egyszer meghívták csak úgy, szinte levegőnek nézték. Apukám viszont iszonyatosan jó anyagi körülmények között él, őt körbeugrálták.

Annyira rosszul érzem magam, szívem szerint világgá mennék. Persze tudom, én akartam a babát is meg a páromat is, és értük bármit kibírok, de annyira jó lenne valakivel beszélgetni erről, vagy tenni valamit, mert megőrülök úgy érzem. A "barátaim" elfordultak tőlem, mert megtartottuk a babát, bezzeg előtte mindig megtaláltak...

Tudom, hogy magamnak köszönhetem, mert ha nem tartom meg a babát nem itt tartanánk, de nem bánom egy percig sem, imádom, ahogy rugdos, imádom a páromat is és ő is minket, csak egyszerűen a körülmények..:( Annyira szép lehetne minden..:( Mit tehetnék??