Volt, aki annak ellenére, hogy nem volt annyira rémes a gyerekkora, mégsem szeretett gyermek lenni, Nem érezte magát soha igazán gyereknek? Mi lehet az oka ennek?

igazából én sem szerettem, talán azért, mert a szüleim túl sokat foglalkoztak a "szellemi fejlesztésemmel" . Persze ezért, egyáltalán nem hibáztatom őket, sőt, hálás vagyok érte, de a gyerekekkel nem találtam meg valahogy a közös hangot, nem tudtam játszani sem igazán. a nyarakat a hűvös könyvtárban töltöttem inkább és a könyvtáros nénivel beszélgettem főképp, amíg a szüleim dolgoztak.

igazából a gimiben találtam meg én is azt a közeget, ahol hozzám illő társaságot találtam, meg aztán az egyetemen, így inkább ezeket az éveket sírom vissza :D

Nagyon nem szerettem a gyerektársaimat. Mindig kiabáltak, vonyítottak, nyálaztak, ragadt a kezük, és mindig elvették azt, amivel én játszottam. Vagy addig visítottak, amíg az anyjuk el nem kérte az én anyumtól.

Nekem itt gyökerezik, hogy utálom a kunyizást meg a lejmoló embereket.

Én is így vagyok!Kiskoromban is a felnőttek közt jobban el voltam,de csak mert a kis barátnőim becsaptak :) 10-12évesen.Bár utána voltak új barátnőim,akikkel a mai napig jóban vagyunk én nem szerettem gyerek lenni.Anyám mindentől tiltott,nagyon sokszor megsértett,a mai napig a testsúlyom és a kinézetem a legfőbb problémája.De más dolgokkal is meg tud alázni...

Úgy érzem, hogy én is túl sok mindent felfogtam már gyerekfejjel, és talán annyiban különbözök most, hogy van tapasztalatom már arról, hogy hányféle párkapcsolat létezik,milyen a szex és ilyen dolgok...

Ja és van pár dolog,amit szeretnék fejleszteni a jövőben,amit gyerekként nem tudtam:)(rajz,festéset,zongora!)

Anyám folyton dolgozott, így jól éltünk, apám nemigen foglalkozott velünk, így a nagymamánk nevelt minket kisiskolásként, aki engem nem kedvelt, egyértelműen a nővérem volt a kedvenc. Persze próbáltam megfelelni én is, de sosem sikerült, alig vártam, hogy megmutathassam, mire vagyok képes. Jól tanultam, rajzversenyekre jártam, meg szavalni, csak hogy "elég jó legyek" de sosem sikerült. De persze a tesóm halálosan féltékeny lett rám.

Összességében nem volt tragédia, de elég sok tüske bennem van a mai napig, amik miatt olyan lettem, amilyen.

Érdekes, amit mondasz.

A férjem is hasonlóan élte meg a gyerekkorát. Azt mondja, hogy, nem volt rossz semmi, tehát, szerették a szülei, megkapott sok mindent, voltak barátai stb. Viszont mégsem érzi jónak a gyerekkorát.

Azt mondja, hogy elsősorban a szülei miatt, meg azért, mert nem volt testvére. Mindig szomorkodott otthon, ha a barátainak, (akik testvérek voltak..ikrek) haza kellett menni, de ők még folytathatták tovább a saját otthonukban a játékot egymással. Ő viszont sokszor magányos volt, hiába foglalkoztak vele rendesen a szülei, Ő egy gyerek/bajtárs társaságára vágyott volna.

Meg azt is mesélte a férjem, hogy a szülei agyonszeretgették, óvták védték mindentől, és ez már sok volt neki. Alig rárta, hogy elköltözhessen otthonról, mert úgy érezte, hogy a szülei megfolytják. Főleg az anyukája. Az anyósom nagyon fura nő, mindenkit szeret kioktatni. A férjem sokszor érezte magát megalázva, mert anyukája oktatta az osztálytársait osztálykiránduláson (amire csak az Ő anyukája ment el, senki másé, holott a férjem könyörgött neki, hogy ne jöjjön), a szülőket meg szülői értekezleten.

Szóval a férjem volt az a srác, akinek van egy "bolond anyja" és elhozza az osztálykirándulásra, s miatta nem érezheti magát jól senki.

Szóval, sokszor érezte magát kellemetlenül a szülei miatt is, meg a magány miatt is..és amiatt, hogy a szülei folytogatták a szeretetükkel, és rátelepedtek.

Szerintem az amiről írtok körülbelül úgy foglalható össze, hogy ingerszegyény gyermekkor.

Tudom, nekem is az volt:)