Volt már olyan ismerősötök, aki szerelmi csalódás miatt öngyilkos lett?

Volt. Az öcsém 20 évesen kiment az erdőbe, bevett egy halom nyugtatót, amit anyámtól csórt és azt hiszem, nem a gyógyszer végzett vele, hanem az, hogy csontig hatolt akkor éjszaka a hideg. Szerintem álmában megfagyott.

Írt egy rövid búcsúlevelet, kb. annyi volt benne, hogy bocs. Ha élne, biztos hogy én ölném meg amiatt, amit a szüleimmel és velem tett. Iszonyatos volt az az időszak, 10 év után sem álltam teljesen talpra, tönkretette a fiatalságomat.

Nagy nehezen kinyomoztuk, hogy miért tette.

Volt egy lány, akivel sajnos évek óta haverkodott. Amolyan jó nő volt, aki körül mindig dongott 1-2 pasi. A tesóm megvédte az aktuális pasijával szemben, amikor megismerkedtek, így lettek barátok. Nem tudom, mennyire hülyítette ez a lány a testvéremet. 20 évesen az ember sok mindent félreért. A lánynak mindig voltak pasijai, szóval a tesóm barát minőségben volt ott a háremben. Sokáig az öcsém nem tudta, hogy szerelmes ebbe a lányba. Aztán amikor rájött, hogy szereti, elhívta őt egy buliba. Katona suliba járt az öcsém, több katonatárs is ott volt a bulin. Köztük egy olyan jóképű srác, akit amikor először láttam, elfelejtettem levegőt venni. Nagyon nem foglalkoztam vele, mert másba voltam szerelmes, és fiatalabb is volt nálam, de lenyűgözött a külsejével. Azon a bulin összejött a tesóm szerelme ezzel a sráccal. Öcsém ezután vett egy aranyláncot ennek a lánynak és megkérte a kezét. Kosarat kapott, bár nem lehet csodálkozni, mert hulla részegre itta magát. Gondolom másként nem lett volna bátorsága a vallomáshoz. Aztán megértette, hogy ő nem olyan, mint az a helyes srác, esélye se lenne semmire. Szerintem 20 éves fejjel elég jól látta sajnos ezt a világot. Tisztában volt vele, hogy neki a büdös életben nem lesz olyan nője, mint akire vágyott. Pedig amúgy helyes fiú volt nagyon. Csak nem volt semmi önbizalma.

Sérült volt egyébként, volt valami betegsége amit a szüleim nem vizsgáltattak ki. Szerintem valami skizofrénia szerű, vagy hasonló. Mielőtt megölte magát, már évek óta teljes elszigeteltségben élt tőlünk idehaza, bezárkózott a szobájába, még enni se nagyon evett velünk. Annyira azért nem voltunk szörnyű család, hogy így kizárjon minket az életéből. Voltak a szüleimnek hülyeségei, de ezt nem érdemeltük. Beteg volt. És ha orvoshoz viszik, akkor se tudtak volna rajta segíteni.

Az öcsémet nem érdekelte senki saját magán kívül.

Amikor kisfiú volt, ő volt a legédesebb kisfiúja. Jó testvérek voltunk. 13-14 éves kora körül befordult és egyre mélyebbre süllyedt. 20 évesen már nem beszélt velünk, csak tőmondatokban.

Irtózom a gondolattól, hogy gyerekem legyen, annyira rettegek a génjeitől.

Ha elnézem a gyerekkori képeinket, csodaszép gyerekek voltunk, ragyogó szeműek. Nem értem, hogy történhetett ez velünk. Bár ha belegondolok, anyám is mindig csak a saját sebeit nyalogatta, sose az volt neki az első, hogy mi van a gyerekeivel. Biztosan ez is baj volt. A tesóm halála után a tesóm szobája szentély lett. Egész nap ott ücsörgött az anyám, részegre itta magát és leveleket írogatott a halott fiának. Ha életében feleennyi energiát fordított volna a gyerekére, talán nem halt volna meg.

Csak azért írom, hogy sose fogom már megtudni, de lehet hogy a genetika nem mindenható és lehetett volna tenni ellene. 10 évig nem akartam elhinni, hogy kikerülhető lett volna ez az egész, de mostanában már nagyobb rálátásom van a gyerekkoromra, és úgy látom, velünk nem sokat foglalkoztak a szüleink.