Miért nem veszi figyelembe a pozitívumaimat?

Nálunk is ez megy, mindig is ez volt, már lassan 20 éves leszek, de a mai napig egy szerencsétlen ócska kis csitrinek néz engem. :( Egyetemre mentem, teljesítek, hajtok, nyelvvizsgára készülök, dolgozok, közben még a külsőmre is sok energiát fordítok, nem vagyok csúnya (hogy szép vagyok-e... hát, ezt nem nekem kell eldöntenem :)), de őszerinte mindez semmi és egy nagy senki vagyok, egy nulla. Mondja ő ezt egy szakmunkással, ódivatú, 50 évvel ezelőtti parasztcsaládi felfogással. Ha ruhát vennék, minek, "már van 100" (3 gatyám van össz-vissz, a többi is kb ezzel arányos), szerinte minek sminkelni, minek festem a hajam, minek foglalkozni magammal. Soha nem kérdezet meg semmit, pl hogy sikerült a nyelvvizsga, az érettségi, a jogsinál a vizsgák... semmi nem érdekelte, egyedül anyám érdeklődött, tőle tudott arról, amiről tudott, de ezt sem értékeli, amit felmutattam. Szerinte amit én mondok, az csak ostobaság lehet és mindenért egyből lehülyéz. Persze, neki minden mindegy, így is egy senkinek néz és teljesíthetek akármennyit, akkor is magát fogja nagyra tartani, senki mást. Anyámat és a húgomat is ugyanúgy megszólja, nagyon bunkó és lekezelő, de mire fel?!

Sajnos ez idővel sem változik és az ilyen embereknek akármit mutathatsz fel, sosem leszel elég jó. Az egyetlen megoldás, ha megtanulod lesz*rni a véleményét és minél jobban kerülni az olyan helyzeteket, ahol belédtiporhat. Én is ezt próbálom, de sokszor nehéz. Szerintem az ilyen emberek legbelül elsősorban saját magukkal nem elégedettek, kisebbségi komplexusuk van, és a kisebbségi komplexus gyakran abban nyilvánul meg, hogy a másikat sárba tiporják, hogy a másikat próbálják sz*rnak beállítani, így azt hihetik, ők jobbak. De nem veszik észre, ezzel mit okoznak a másiknak. :/