Voltatok már úgy, hogy utólag örültetek annak, hogy valakivel szakítottatok, mégha akkor nem is tudtátok, hogy vajon jó döntés lesz-e?

Én most jártam így. Pár hónapig ismerkedtünk egy igencsak jó állással, megbecsült beosztással rendelkező, önmagát úriembernek mutató férfival. Közös érdeklődési kör, órákon át tudtunk beszélgetni, sokszor le se lehetett minket lőni, minden tökéletes volt. Egy alkalom volt, amikor ez a kedves, kenyérrekennivaló ember egy picit indulatosabb volt velem. Meglepődtem, mert ezt az oldalát nem ismertem még. Nem kiabált, nem csapkodott, de valahogy éreztem az elfojtott agressziót. Néma kussban ültem a kocsijában, mert hiába nem utalt semmi arra, hogy esetleg megüthet, mégis éreztem valamit, mélyen a hetedik érzékemmel, magam sem tudom megmondani, hogy mit. Ahogy ránéztem, nem ugyanaz volt, mintha kiült volna az arcára az igazi énje, pedig egy szót se szólt. Valami volt a levegőben. Ezt a megmagyarázhatatlan érzést csak az tudja, aki átélte.

Még aznap este szakítottam vele, feldobtam minden addig jól alakuló dolgot köztünk. Elfogadta, mentünk tovább a magunk útján.

Mivel ő a szomszéd kisvárosból való, ismerik néhányan. Erre ma hallottam a hírt, több, mint egy év után, hogy azt beszéli a város, hogy sokszor kezet emelt az anyukájára, akit ráadásul nagyon sokan ismernek abban a városban.

Hát ezt éreztem én! Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de úgy éreztem, hogy akármikor képes megverni, pedig nem úgy ismertem meg, és nem is viselkedett úgy akkor. Csak az arcára volt írva, vagy nem is tudom.

Most örülök csak igazán, hogy jól döntöttem. Mostmár anyukám is örül, mert akkor szegény nagyon bánta, hogy szakítottunk.