Volt már olyan hogy az életed minden területe egy kész csőd tömeg volt? Ha igen akkor hogyan vészelted át?

Igen, volt. Rájöttem, hogy a hozzáállásomon kell változtatni, és szépen minden rendbejött :)

Én az utóbbi időben kezdem ezt érezni. Még nem tudom mi lesz a megoldás.

Igen, én is kezdem ezt érezni... Se munkám,se semmi... Az élettől is elment a kedvem. Nem tudom,hogyan lehetne kikerülni ebből az állapotból. :-(

Volt, mikor hazaköltöztem Magyarországra, mert már nagyon honvágyam volt. Otthon se munka, se szórakozás (pénz nélkül nehéz lett volna). Visszajöttem és helyreállt az életem.

Igen, mindenkinek van szerintem egy mélypont az életében, amikor a padlón érzi magát, amikor csak és kizárólag saját magán tud segíteni, tényleg ahogy az első hozzászóló is írta, másként kell megközelítened a problémáidat. Engem nagyon sok durva tragédia ért az életem során...Ezek erősítettek rajtam mindig egy-egy tulajdonságot, hogy lássam mi is a fontos ezek a tragédiák mutatták meg! Amikor én 12 éves voltam anyukám szívinfarktust kapott és nekem kellett ellátnom az öcsémet a dolgozó nővéremet és az apukámat, mert én már elég idős voltam hozzá és napközibe nem volt kötelező járni, úgyhogy mire hazajöttek főztem, mostam, megetettem az állatokat a házkörül, csirkét vágtam, ha kellett...stb., a tanulásra alig volt időm, tudtam, hogy az órán nagyon kell figyelnem, hogy otthon ne kelljen tanulni. Apukám sajnos munkanélkülivé vált, és 56 évesen senki nem akarta foglalkoztatni, én 15 évesen elmentem dolgozni egy folyékony szappan gyárba diákmunkára suli után este 7-ig a fővárosba, hogy legyen elég pénz kifizetni mindent, úgy éreztem belehalok a fáradtságba, soha senki nem bartákozott velem, mert nem volt időm rá, egyetlen kirándulásra sem mentem el, mert nem volt rá pénzünk...úgy gondoltam ennél rosszabb már nem lehet, de mégis beiratkoztam a gimibe és ha nem is kitűnő eredménnyel de négyesekkel leérettségiztem, mert úgy gondoltam, hogy tartozom ennyivel anyukámnak... Míg mások sítáborba készültek én délutánonként dolgoztam, míg mások nyaralni voltak én diákmunkát vállaltam, hogy meg tudjam venni szeptemberbe a könyveimet. A fiúm anyukája cukorbeteg volt és kómába esett, senkire nem tudott támaszkodni mert a szülei elváltak voltak és az apja nem foglalkozott vele, a nyakamba vettem hát az ő sorsát is, nagyon nehéz volt így már, de megoldottam, amikor az anyukája felépült boldog voltam, de nem sokáig, mert a fiúm megjelent egy punk csajjal aki 4 hónapos terhes volt, hogy két hét múlva lesz az eljegyzésük és hogy ne haragudjak, de ha gondolom elmehetek a vacsorára. Minden kudarcom megerősített, pl.: amíg anyukámmal nem történt ez a baj, nem becsültem meg kellőképpen az életet,(az övét sem) nem gondoltam soha arra, hogy egyszer már ők nem lesznek mellettem, addig csak éltem a tinik hétköznapi életét. A gondok más-más miatt, de erősíteniük kell az embert! Biztos nagyon nehéz, de fel kell tudni állni...

ma 10:30 Tökéletesen igazad van! Ilyenkor én is elszégyellem magam a piszlicsáré problémáim miatt. De tudod, akkor is igaz az a mondás, hogy mindenkinek a sajátja fáj igazán.