Férjem kisgyerekével meg KELL ismerkednem, ha eddig megúsztam?

Teljes mértékben megértelek!!

Ugyanez a helyzet velünk is.

Mikor megismertem a férjem akkor volt épp válófélben, volt egy pár hónapos fia.

Összejöttünk, a férjem hetente felment pár órára a gyerekéhez amikor megengedte a volt felesége, majd a válás után csak kéthetente látogathatta 1 nap pár órát.

Ez így rendben is volt, fájt ugyan, hogy létezik a gyerek, de próbáltam kitörölni a tudatomból.

Eljött viszont a gyerek 3 éves kora ami után elhozhatta egy teljes hétvégére és ekkor megváltozott az addigi nyugodt életem, mert minden egyes második hétvége rettegés, hogy mi lesz.

Eddig csak párszor hozta el és azt is megúsztam, hogy nem voltam otthon mivel messze dolgozom, de volt nem egy vitánk abból, hogy megy a gyerekhez miközben velem is lehetne.

Pontosabban ez az egyetlen konfliktuspont a kapcsolatunkban.

És nem azért, mert egy gyerekgyűlölő szörny vagyok.

Próbálkozunk saját babán egy ideje, majd belebetegszem a szomorúságba minden hónapban mikor megjön annyira vágyom már kisbabára, a kettőnk szerelmének gyümölcsére!

Egyszerűen akárhogy is próbálom megszeretni, mindig az jár a fejemben, hogy az álmom tette tönkre ez a gyerek azzal, hogy létezik.

Kislányként arra vágytam, megtalálom a tökéletes férfit akivel családot alapítunk és boldogan élünk.

De a férjemnek már nem csak én és a megszületendő leendő babái a családja, hiszen van már egy másik, egy vadidegen nőtől lévő gyerek aki ugyanúgy apának hívja azt a férfit, akitől azt várom, hogy engem és a gyermekeink imádjon a legjobban.

Ez az anyai lélek, hogy a lehető legjobbat, a család melegét kívánom az utódainknak.

És erre itt ez a betolakodó, aki elveszi a férjem szeretetének, idejének egy részét és fizetése jó részét az én leendő gyerekeim elől.

Azért írok ilyen durván, hogy érzékeltessem a bennem lakozó érzéseket.

Én is megkaptam már ezt a szöveget : "De hiszen tudtad, hogy van gyereke, miért jöttél vele össze?"

Ez nem ilyen egyszerű.

Az elején próbáltam megszeretni, találkoztunk is párszor, aranyos gyerek aki valóban nem tehet semmiről, csak az ő gyermeki tiszta érzéseivel imádja a férjem, aki szerencsére csodálatos apa.

Mégis ahogy telt az idő és nekünk nem jött össze a baba, ráadásul a pénzünk sem sok, jött a düh, irigység, hogy a másik nőnek miért jött össze, pedig ő csupán véletlenül esett teherbe és kényszerből házasodtak, mi pedig tárt karokkal várjuk a picit és nem jön.

És számolom, hogy abból a gyerektartásból már mennyi mindent meg tudtunk volna venni a mi gyerekünknek és ha megszületik, sokkal kevesebb fog neki jutni, mint az előző házasságból születettnek.

Gonosz gondolat, sokszor azt kívánom, bár ne élne az a másik.

Lehet "okos" dolgokat javasolni, vagy rámondani a kérdezőre ( és rám ), hogy szívtelen, én mégis tudom, hogy nem így van.

És nekem is nagyon fáj, hogy így érzek, sokkal könnyebb lenne az életünk, ha tudnám szeretni, de ez nem megy parancsszóra.

Soha nem akarok gyereket, nem latok bennuk semmi szepet, nem tartom aranyosnak oket, anyaioszton messzirol kerul.

De az, amit ti ketten (kerdezo es egy valaszolo) mondtok egy gyerekrol, meghozza egy olyanrol aki annak a vere, akit ti allitolag szerettek, na az UNDORITO.

Legalabb pofatok lenne ahhoz, hogy nyiltan felvallaljatok.

Vagy azt mar nem turne a draga ferj?

Szanalom.

18:29-es vagyok.

Az én férjem pl. tudja.

Sőt, az egész környezetem tudja hogyan érzek.

Szerintem sokkal aljasabb dolog álkedvességgel magunkhoz édesgetni egy gyereket, mint őszintének lenni.

18:29

Na ennél a mondatodnál fordult fel a gyomrom.

Gonosz gondolat, sokszor azt kívánom, bár ne élne az a másik.

Talán nem véletlen hogy nincs babátok...