Hogy tudjam feldolgozni azt a tenyt hogy szeretett nagypapamnak mar csak par napja van hatra? ! Mit tegyek? !

Nagyon sajnálom :(

Ne a temetés járjon most az eszedben! Ha csak pár napja mondták, hogy rákos, akkor lehet, hogy még tudnak Rajta segíteni valahogy, hogy még éljen valameddig. Ne a legrosszabbra gondolj!

Akérhogy is, ne gondolj a halálra! Látogasd meg minden nap akár többször is a Papádat, ülj mellette, ha magánál van, beszélgess vele, ha nincs magánál, akkor is fogd meg a kezét, beszélj hozzá, mondd meg neki, hogy itt vagy vele és mennyire szereted. Ha nyomaszt a kórház, a haldoklók közelsége, küzdd le az érzést, megérdemel a Papád annyit, hogy maga mellett tudja szeretett unokáját.

Ha meghal, a gyászon nem fog enyhíteni a tudat, hogy mellette voltál, ugyanúgy fog fájni, ha elmegy - de Neki jobb, ha nincs egyedül. Még ha pont a halál pillanatában nem is vagy ott, akkor is az a lényeg, hogy az utolsó napjaiban meglátogattad, ültél az ágya mellett. De csak mert rákkal diagnosztizálták, nem jelenti azt, hogy ilyen hamar meghal!

Sok erőt kívánok Neked, és jobbulást a Papádnak, hátha még van rá esély!

Szia! Nagyon sajnálom...

Próbálj ne a temetésre gondolni, inkább arra, hogy ő már ne szenvedjen. Ugyanígy voltam a nagymamámmal, aki szintén nagyon gyorsan ment el, rákban halt meg. Egyszer voltam nála a kórházban, de annyira leromlott az állapota, annyira rosszul nézett ki, hogy féltem bemenni hozzá. Ő mindig kérdezte anyumékat, hogy mikor megyek, én meg halogattam. Aztán egyik délután jött a hír, hogy már nem is kell mennem... A mai napig lelkiismeret furdalásom van, hogy nem "búcsúztam" el tőle.

Ezt azért írtam le, mert írtad, hogy anyudék nem nagyon akarják, hogy lásd. De szerintem neki (Papád) és neked is az a jobb, ha látjátok egymást és egymás mellett vagytok. Baromi nehéz (nekem is elszorul a torkom), de sajnos elveszítjük a szeretteinket és egyszer majd minket is el fognak veszíteni - ez az élet. Sajnos.

Mindenképpen próbálj meg nagyon erős lenni, a Papád ne lássa rajtad, hogy mennyire szenvedsz. A temetés lesz a legrosszabb, de majd idővel enyhül a fájdalom.

Sírd ki magad, de légy erős, amennyire csak lehet...

Kívánom, hogy minél "könnyebben" éld túl ezt az időszakot, sok erőt hozzá!

Szia!

Nagyon sajnálom, ez egy nagyon szomorú helyzet.

Valamilyen szinten megértem a szüleidet, hogy nem engednek be hozzá, valamilyen szinten pedig nem. Nem vagy már olyan kicsi, hogy nagy traumát okozzon a látványa.

Bár szerintem nem csak a látványtól óvnak, hanem ami még az utolsó stádiumos rákkal jár: erős fájdalomcsillapítók, általában morfiumtapasz, amitől teljesen kába és félrebeszél, olyan dolgokat mond, amikkel nagyon komolyan megbánthat, amik fájdalmat okoznak neked. Nálunk a papa csak az anyukámat ismerte meg, sem a többi gyermekét, sem a feleségét, sem az unokáit... Anyutól követelte, hogy zavarja el az idegeneket. Nagyon nehezen járt, szinte teljesen lefogyott, de arra volt ereje, hogy seprűvel kikergesse az unokáját... Szerintem az ilyenektől szeretnének téged megóvni a szüleid.

Persze ez nem törvényszerű, lehet, hogy csak szépen, csendben elmegy.

Ez az élet rendje, ez ellen nem tudsz mit tenni. De amíg még él, addig nem szabad eltemetni. Az utolsó stádiumú rákkal is elélhet még heteket, hónapokat.

Ha úgy érzed, hogy erős vagy ahhoz, hogy a papád mellett legyél, akkor ülj le a szüleiddel, beszéld meg velük, hogy miért nem szeretnék, hogy lásd. Lehet, hogy nem mondanak el mindent...

Ha a beszélgetéssel sem jutsz előbbre, nem engednek hozzá, akkor viszont ne vágd be a sértődött ábrázatot, anyukádnak/apukádnak nagy szüksége van rád, elég neki azt végignézni, hogy az édesapja haldoklik, támogatnod kell.

Még annyit: én ugyan 22 voltam, amikor a papa meghalt, de nagyon nehéz volt feldolgozni, az egyik barátnőm mondta azt, hogy ne arra gondoljak, hogy elment, hanem arra, hogy ott ül a felhőn, engem néz és boldogan mosolyog, mert látja, hogy egyébként boldog vagyok. És ha bármikor hiányzik akkor nézzek az égre és integessek neki, ő látni fogja.

Meglehet, hogy furcsának, netán elítélendőnek tartod, amit most írok Neked!

Édesanyám hasonlóan kritikus helyzetben volt, amikor megtudtam, hogy halálán van.

Délelőtt még nála voltam és igyekeztem, hogy dolgaim végeztével délután újra vele, mnellette lehessek.

A karjaim között halt meg.

Azóta nem félek a haláltól és -ezt senki nem, vagy alig érti meg!_ életem legboldogabb (???) pillanataiként őrzöm emlékét annak a kb. egy órának, amikor Ő már nem volt itt és én elbeszélgethettem vele. Tudom: hallotta, amint megksözöntem neki mindent, azt is, amikor kedves és felejthetetlen együttléteink humorát, oldottságát és szeretetét idéztem vissza.

Azóta is itt él bennem és nem tragédiaként, de elfogadható végzetként élem át újra meg újra azokat a felejthetetlen perceket.

Mert akkor csak mi ketten voltunk: Ő meg én.

Ezt őrzöm magamban, amíg élek.

Légy Nagypapáddal és adj neki, mondj neki mindent, amit még megtehetsz.

Meglátod: bár egész életedben vissza fogod tudni idézni kedvességét, egyéniségét, az élet legyőzi a szomorúságot és meg fog ajándékozni még örömökkel.

Miközben szűntelenül gondolhatsz rá és szeretheted, amíg élsz.

Első vagyok.

Szerintem meg most látogasd meg, többször is, míg él, akármilyen rosszul néz ki!!! Szedd össze magad, és mondd meg a szüleidnek, hogy nem vagy már kisgyerek, elég erős vagy ehhez, most nem magadat kell nézni, hanem a Papádat! Ezt feltétlenül harcold ki, hogy láthasd, beszélhess vele!

A temetésnél pedig, ha bekövetkezik, NE nézd meg!

Én se néztem meg egyik halottamat se, élőként őrzöm őket. Soha, soha egy percig nem bántam meg, hogy így döntöttem, és nem mentem be a ravatalozóba.

Nem értem... 5 éves korodban engedték, hogy megnézz egy halottat, most meg 16 évesen nem akarnak egy még élő emberhez engedni???

(Megint első.)

Én a helyedben fognám magam és odamennék, csak van busz, vagy valami. Látom, nagyon készen vagy, és úgy érzed, némi enyhülést adna, ha elköszönhetnél Papádtól, és ebben igazad is van!!! Akárhogy megharagszanak Rád a szüleid, akármilyen büntetést kapsz, ha ők nem akarnak ma kivinni, menj el otthonbról és szállj fel egy buszra, ami a nagyapád falujéba visz.

Szia!

Én 2006 februárjában tudtam meg,hogy a nagypapám rákos.Én is nagyon sokat voltam vele,mikor kicsi voltam,nagyon szerettem és szeretem még most is.Én egyszerűen képtelen voltam meglátogatni, őt is hazahozták, akkor elmentem hozzá,és másnapra meg is halt. A mai napig furdal a lelkiismeret,hogy nem mentem be többször meglátogatni. Sokat sírtam,és nagyon igazságtalannak éreztem,hogy így halt meg,és ilyen fiatalon.De jobban belegondolva, így a legjobb. El kell tudni engedni!A rák egy nagyon fájdalmas betegség.Nagyon szenvedett a végén, és rossz volt az a tehetetlenség.Mindig csak a jó pillanatokra gondolj majd!Kívánok sok-sok erőt!Én sajnos csak orvosi segítséggel tudtam feldolgozni,de sikerült.Lényeg,hogy Ő mindig a nagypapád lesz,mindig veled lesz!