Megözvegyülés vagy szakítási csalódás a nagyobb trauma?

Távol álljon tőlem, hogy bárkinek is a halálát kívánjam, vagy állást foglaljak. Filozófiai jellegű a kérdésem xsupán. Az adta az apropót, hogy a napokban feljelentkezett egy hölgy, aki huszonév házasság után hirtelen megözvegyült (autóbaleset miatt) és teljesen kivan. Én meg két hete vagyok magam alatt a 13 éves kapcsolatból kiszállást kilátásba helyezett párom miatt. Emlékszem édesanyám halála után, ahogy édesapám is átment az ún. "gyászmunka" bizonyos fázisain. De, ahogy egy index fórumban olvastam, az ego sértetlen marad. Az elhunyt mindig egy kedves emlék marad, aki szerető szívvel hagyta ott a párját, családját. Akár vallási irányból megközelítve: "Isten vette el az embertől", nem ő maga hagyott el. De mi van akkor, amikor valakinek hosszú, szép kapcsolata azzal végződik, hogy a párja "kiszeret" belőle és elhagyja? Tehát meg nem hal, de ugyanúgy nem lehetnek többé együtt. Amikor egy özvegy ember előveszi a közös fotókat, megkönnyezi, de szép, közös emlékként éli meg. Egy csalódott, elhagyott ember ugyanakkor mit érez, ha előveszi a régi szép idők emlékét? Hogy ez már csak nekem szép? Hogy a másik maximum egy közönyöset vállrándítana, netán cinikusan kiröhögné? Nem tartom kizártnak, hogy egy szakítási csalódás minimum akkorát üssön, mint egy haláleset.