Elbizonytalanodtam, vagyis tanácstalanná váltam. Jól cselekszem, vagy a babának jobb lenne együtt mégis?

Biztosan rám ismertek, akik régóta látogatjátok ezt az oldalt. Az az anyuka vagyok, aki novemberben kért tanácsot, hogy jól döntöttem-e, mikor eljöttem, vagy sem. Tehát már lassan fél éve külön élünk a férjemmel, én bizony eleinte vissza szerettem volna menni és újra együtt lenni, megoldani a problémákat, de ő nem eléggé, mivel nem vitt haza minket, 3 alkalommal vártam, míg nem pofára estem. Végül az is kiderült, hogy ő azért nem visz haza, mert nem ő hozott el otthonról minket, hanem apukámat kértem meg, mivel a mi kocsinkban akkor nem volt benzin, tehát eljöttem volna önállóan is. Erre én mondtam neki, hogy azt várhatja, mert akkor még mindig nem érti,miért hagytam el. A szüleimnél élünk a 14 hónapos kislányommal. Apuka látogat sűrűn, de túl sok időt nem tölt itt. A családomat nem szereti, nem tudom miért, mert ők szerették, most megtűrik, miattam. Ő még van hogy köszönni se köszön, csak pökhendiskedik, mikor ide jön és lehordja őket mindennek. Engem sem becsül, mert porig aláz elég sűrűn. Vagyis nem sok minden változott és én eldöntöttem beadom a válást, de ő nem akar válni, kijelentette. Sőt sms-t írt ma, hogy szeret minket és szüksége van ránk... Viszont még mindig nem érti, hogy miért is jöttem el, ő úgy érzi, nem hibázott és mindent jól csinált. Én sem voltam és vagyok tökéletes, de én beismerem a hibáimat, ő nem. Én változtattam volna sok mindenen, ő nem. Mielőtt eljöttem megkérdeztem tőle, hogy menthetetlen a házasságunk? Ő azt válaszolta, hogy igen. Így nem volt miről beszélni. HA csak én kepesztek akkor nincs értelme.

Vannak jó napok és rossz napok, hol kedves, hol nem. A szexuális közeledést elutasítom már 3 hónapja, de a múlt héten megtörtem, mert teljesen úgy beszélt, mint aki értünk jött, szeretgetett.... De csak arra volt szüksége valószínű, mert maradtunk és esze ágában sem volt elvinni.

Nos a gond az, hogy én eddig nem voltam szórakozni semerre, de a hétvégén buliztunk és találkoztam egy sráccal, aki régen nagyon tetszett és én is neki. És ez a vonzalom még mindig megvolt köztünk, le se vettük a szemünket egymásról. Már kb 1 hónapja sokat gondolok rá, hogy miért nem tudom, de egyik napról a másikra szinte minden üres gondolatom körülötte forog, már beteges :).És nagyon jó érzés volt, hogy még mindig tetszek neki. Legalábbis én ezt éreztem és a barátnőm is ezt látta. Beszélgettünk, én mentem oda hozzá, aranyos volt, hívott a jövőheti bulira. Tudja, hogy férjnél vagyok, hogy gyerekem van. Tehát ő nem is jött oda hozzám dumcsizni, biztos ez visszatartja, vagy lehet mégsem érdeklem. Olyan szívesen írnék neki, pl iwiwen, de nem merek. Hátha legközelebb talizunk megint, ha megyek szórakozni. Bennem van a félsz, és semmi önbizalmam, a férjem mellett még a női mivoltomat is elvesztettem. Lehet nem lesz senkim és igaza lesz neki.

Viszont nem tudom jól teszem-e, hogy a férjemet elfelejtem, mert lassan kihűlnek az érzések és már nem is érdekel, mikor mit tesz, hol van. Csalódtam rengeteget és még mindig azt érzem, hogy nem az első helyen szerepelünk az életében. A körülmények nagyon megromlottak, nem tudom egyáltalán jó lenne-e egy újra kezdés, mert ő még mindig azt látja, hogy én lustulok egész nap a baba mellett. Vagy rosszul teszem, ha nem adok még egy esélyt kettőnknek? Szeret minket, de olyanokat művel, amiket normális apuka nem!! Rengeteg dolgát megbocsátottam, amiket régen nem tettem volna, de a kicsi miatt megtettem.

Úgy érzem, amit nyújt, kevés egy boldog családhoz és erre sajnos csak a gyerek után döbbentem rá, mert addig egymással tudtunk foglalkozni, mentünk minden felé, éltük az életet.

Most kezdene rádöbbenni, hogy mit veszít? De mégsem visz haza?? Csak veszekszik velem. Nem tudom, de, ha egy apuka majd fél évig nem kívánja vissza a családját maga mellé, milyen apuka is??!!

Segítsetek!!!!