Van olyan ember a családodban akivel egyszerűen képtelen vagy elbeszélgetni?

Apám... Elég fura gondolkodása van, mindent, amit élvezni lehetne, helytelenít. Meglát egy csinos csajt az utcán, és közli, hogy ez meg micsoda ribanc, pedig nem is ismeri. Meglát egy fagyizót, és akkor fél óráig azt kell hallgatnom, hogy milyen tüdőgyulladást lehet kapni egy gombóc fagyitól. Egyszer összetalálkoztunk, én meg kólát ittam (18 éves vagyok), ő meg megnézte hideg-e, hideg volt, és kidobta a kukába, mert majd meg fogok tőle halni, meg be kellene tiltani a kólát, meg az összes cukros italt, csak vizet szabadna inni (a kóla árát behajtottam rajta). Amikor 17 évesen az első barátomról említést tettem (direkt az anyámnak), akkor elkezdett hőbörögni, hogy persze, a mai fiatalok így-úgy, hogy nem is lenne szabad szexelni, csak gyerekért (nem is vallásos), meg hogy nehogy meglásson minket kézen fogva az utcán, mert akkor főbe lövi a barátomat, rajtam meg kettétöri a sodrófát. Egy idióta. Nem normális, és nehogy beszóljon valaki, hogy mégiscsak az apám, ne mondjak ilyeneket róla! Meg lehet vele próbálni együtt élni.

18/L

Na az én családom...

Senkivel nem lehet beszélgetni, egyedül nagypapám húgával és a húgom nagymamájával tudok normálisan beszélgetni. Az egyik ex-em anyukájával is nagyon jól elvagyunk, de sajna régen ha valami gondom volt, senkivel nem tudtam beszélni, mert ők távolabb laknak tőlem, most meg pláne ( 1300km).

Sajnos anyukám beteg vele azért nem lehet. Apukám pedig munkamániás és a felesége teljesen kicsinálja szellemileg.

Örül neki, ha te legalább tudsz valakivel bezélni:)

Hát ja. Nálunk is apám a "delikvens". Nemhogy nem tudok beszélgetni vele, de már attól is herótom van, ha a közelembe jön, vagy meghallom a hangját. Ha pedig hozzám ér, az a minimum, hogy lerázom magamról, de igazából ütni tudnám. Ezt persze széép lassan, évek hosszú sora alatt érte el nálam. Kiskoromtól kezdve elhordott minden szarnak, ha felidegesítette magát valamin, kiröhögött, hogy kövér vagyok, szándékosan froclizott idegenek előtt, aztán amikor végül kitörtem, hosszasan panaszkodott nekik, hogy lám, ilyen vagyok én. Később "elmebeteg" meg "visszamaradott" lettem, mert merészeltem elmenni otthonról, lettek barátaim, lett saját érdeklődési köröm, stb... amelyekből persze neki egy sem tetszett soha, mert neki világéletében csak az volt a jó, amit ő talált ki. Ezek mellé állandóan üvöltözik, csapkod, siránkozik és panaszkodik. Ha szembetalálkozol vele a házban, az a minimum, hogy mond neked valami olyat, amitől napokra elmegy az életkedved, apró baromságokon hisztériázik ötpercenként, szándékosan és alattomosan sérteget és provokál, aztán mikor a fejéhez vágod, adja az ártatlan báránykát, és szörnyen megsértődik, milyen igazságtalan vele a világ. Abszolút szánalmas ember, egy fikarcnyit sem tudom tisztelni. Nem lehet hozzá őszintének lenni, mert minden mondatodat elraktározza, és a fejedhez cseszi egy óvatlan pillanatban. Amit pedig végképp nem tudok megbocsátani neki, az a folyamatos érzelmi zsarolás anyámmal kapcsolatban, nevezetesen, hogy azért megy tönkre idegileg, mert én olyan vagyok, amilyen.... miközben ő az, aki egy hülye bunkó, egy barom, egy tuskó.... vele is, és mindenki mással.

Tudom, most szörnyen primitívnek és gonosznak gondol mindenki... de úgy érzem, alapos oka van arra, hogy azt gondoljam, amit.