Adnátok pár biztató szót ebben a pocsék helyzetben?

Itt vagyok félidős állapotosan, és tanácstalan vagyok. Olyan rossz, hogy még így is, hogy százszor átgondoltuk a férjemmel, jöhet e a baba, akkor is ekkorát tud fordulni az élet :(

Mikor összeházasodtunk, albérletben lakunk, ketten, boldogan. Majd jött a tél, és anyukámtól sokszor hallottam, hogy ő vagy megfagy a télen, vagy éhen hal, mert egyedül lakik családi házban, segélyből.

Szeretem anyukámat, és nem akartam, hogy ez legyen, ezért otthagytuk az albérletet, és mentünk neki segíteni, odaköltöztünk, fizettük a dolgokat. Mikor eljött a tavasz, azt mondta, hogy zavarunk neki a megszokott életében, és egy napot adott arra, hogy elmenjünk. Ennyi idő alatt nem tudtunk megint szállást találni, férjem rokonai mondták, hogy legyünk náluk, és közben elkezdtünk házat, lakást nézni, gondolkodni, hogyan tovább. Ahogy jött az ősz, megint szaporodni kezdtek a sóhajok, hogy nincs pénz fára, ő otthagyja a házat (őrizetlenül, ahol még voltak személyes dolgaim is!) és elmegy onnan, ha nem megyünk vissza. Ígérte, hogy szép lesz, jó lesz, majd ő is máshogy áll hozzá, és elérte, hogy visszamenjünk. Féltettem őt, a házat (veszélyes kezd lenni a környék), és engedtem.

A tél el is telt megint csendesen, és egyre több szó került a babáról, anyukám is mindig unokáról beszélt, hogy jó lenne, így belevágunk, rögtön sikerrel.

Szinte rögtön utána jöttek a bajok, megint felemelte a hangját, hogy biztosan el akarjuk foglalni a házat, és minek nekünk gyerek (előtte ő bátorított), és előfordult már többször, hogy verekedni akart velem.

Mikor mondtam neki, hogy már nem akarok többet költözni, akkor egy -készbe beleülős- nek titulált, mikor nekünk is sok munkánk van a házban, és rengeteg pénzünket viszi el.

Mára oda jutottunk, hogy költöznénk, kölcsönnel, akármivel, de azzal zsarol, hogy itt hagyja a házat ő is, ha mi elmegyünk, pár perce rá pedig már zavar, mert jogtalanul vagyunk a házban :(

Féltem a házat, mert évek munkája van benne, és őt is, mert nem tudom, miért csinálja ezt, megijedek a viselkedésétől, más előtt nem ilyen, dicsekedik az unokával, és mosolyog, hogy minden rendben, vagy szid minket, hogy csak kihasználjuk (mikor mindenben külön élünk, és nagyrészt állunk minden rezsiből, hogy neki könnyebb legyen).

Ki volt már így? Megoldódik ez a helyzet valaha? Hagyjam itt a házat az enyészetnek? Volt már, aki babával, kölcsönnel, és szinte a nulláról indult neki az életnek? Mennyi időbe telt talpra állni? Már úgy érzem néha, hogy megőrülök.