Mit tennétek a helyemben? Teljesen tanácstalan vagyok és rossz ez így.

15 éves lány vagyok, anyukám egyedül nevel, mert apával még egy éves korom előtt elváltak. Kb 10 éves korimig rendszeresen jártam hozzá, ahogy azt a bíróságon meghatározták és szívesen is mentem. Ekkor apukámnak már meg volt a felesége egy jó ideje. Miatta és a közös gyerekük miatt egyszer úgy döntöttem 10 éves koromban hatalmas sírás közepette, hogy nem akarok tovább menni hozzá. Hisz apa tegyük fel 3 nap ból 1,5-et dolgozott egy felet meg átaludt. Nos egy 10 éves gyerek még nem tudott kiállni az igazáért, ezért természetesen tűrtem és mosolyogtam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Akkor sokat kérdezték a családban, hogy miért nem megyek apához, amit akkor megtartottam magamnak. Ma már nem rejtem véka alá, hogy anno mit gondoltam. Végülis ez is nagy nyomot hagyott bennem, de nem ez a lényeg most, csak leírtam, hogy kb képben legyetek. Nem emlékszek milyen volt kiskoromban apával a kapcsolatom, csak arra, hogy szép lassan megromlott, mára már semmi sincs. Üneppekkor egy egy sms, talán 3-4 havonta egy telefon a szokásos sablon beszélgetéssel. És nem túlzok ha azt mondom, hogy évi félóra találkozás. Tudni kell, hogy nekem anyukámmal se jó a kapcsolatom. Megvagyunk együtt, nem arról van szó. De mint két lakótárs, nem mint anya lánya. Igaz, időszakonként azért előjön az "anyai ösztön" vagy nem tudom minek nevezni és többet törődik velem. De ha szomorú vagyok, még sose hallottam tőle, azt, hogy "mi a baj?" vagy "gyere beszélgessünk". Nem ismerjük egymás életét. Lehet az évek alatt a sok veszekedés miatt ezt jobban tűröm, mint, hogy apukámmal rossz a helyzet. Mit javasoltok, mit tegyek, ha egyszerüen NEM KELLEK a saját apukámnak? Az a legroszabb, hogy én igényt tartanák az apukámra. De nem arra a férfira akit egy évbe egyszer látok és akinek nem férek bele a családjába már.