Sose gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de elgondolkoztam rajta, hogy megölöm magam. Szerintetek helyesen gondolkodok?

Kérem ne töröljék ki a kérdést, mert értelmesebb mint akármelyik pl. az ezotériában, vagy a humor kategóriában. 20 éves vagyok, erősen depressziós. Néha nagyon jó kedvem van, néha nagyon rossz, de a jövőképem általában mindig is optimista volt, mégha belül tudtam is, hogy valami nincs rendben. Itthon vagyok, mivel egyetemről kirúgtak, mivel képtelen voltam tanulni (a depresszió miatt - nem kifogás, tényleg, aki már volt ilyen állapotban az tudja miről beszélek). Ez idáig rendben is van, mert felvételiztem egy másik suliba, és elkezdem saját magam gyógyítani, célkitűzésekkel, de mindig visszaesek. És itt ebben nagyon sok szerepe van a családomnak. A visszaesésekben. Mindig bántanak. El sem tudom mondani mennyire dühít. Előbb is ordítottam, meg a földhöz vágtam a székemet, mert már annyira utálom ezt az egészet. Eddig úgy voltam vele sose lennék öngyilkos de most szívesen az lennék. Persze nem fogom megtenni most legalábbis nem. A családom...leginkább anyámmal vannak nézeteltéréseink. Teljesen máshogy gondolkozunk, és ő ebből nem tud semmit, hogy mi zajlik bennem (mivel nem beszélgetünk, csak veszekszünk). Csak a sajátját mondja, nem hallgat meg, félbeszakít, ha mondok valamit az egyből "hülyeség" vagy "nevelni akarom". Ha megszólalok abból már vita van. És ő generálja, utána meg megsértődik, és én erre tudok a legjobban felmérgesedni, ha valaki megsértődik, és nem hallgat végig. Mivel én végighallgatok mindenkit. Azt hiszi annyira ismer. Csak szerintem van egy kis különbség egy gyerek, és egy 20 éves fiatal gondolatai között. Már nem az vagyok, akit ő ismer. És ezt nem érti meg. Csak azt hajtogatja, hogy semmirekellő vagyok, élősködő (ami igaz is, de próbálok változtatni rajta de NAGYON nehéz), és ezzel nem könnyíti meg a dolgaimat. Mit tegyek hogy jobb legyen? Egyáltalán lehet jobb?