Miért van ilyen sok egyedülálló anyuka?

ne biztos hogy a következő is ilyen lesz! és ne is félj ettől mert tudod az ördög nem alszik...

ebben a a rohanó világban sokkal nehezebb minden és a márikat is nehezebb megérteni stb... szerintem sok a gond ezért lehet...

Én is egyedülálló anyuka vagyok!

1,5 év után estem teherbe,bár mi nem terveztük.

Mikor megtudtuk egy percig se volt kérdés,hogy megtartjuk és család leszünk.

Aztán mégse lettünk,mert még ő is gyerek volt,és 4 év elteltével 29 évesen még mindig az!

Ki tudja lehet régen se volt jobb a helyzet,csak akkor nem volt ilyen feltünő a dolog,mert nem volt elfogadott a válás!

De lehet akkor mégtöbb nő élt boldogtalanul a gyerekével csak házasságban egyedül!

Szörnyen nehéz picivel igazi társat találni,bár nem akarlak elkeseríteni.

Az én helyzetem talán azért is nehéz,mert iszonyat nehéz megfeleni nekem,a legtöbb férfinek meg nincs ínyére törni magát,ha kapnak könnyű nőcskét pikkpakk!

De idővel csökken a fájdalmat,a bizonytalanságod,a kiábrándultságod a férfiakból és megpróbálod újra,meg újra és akkor talán jól döntessz és AZ lesz az igazi!

Tudod,szerintem az is hatalmas probláma és gyakran válás lesz belőle,hogy az emberek nem képesek egymással kommunikálni,elmondani egymásnak a vágyaikat,az érzéseiket,inkább hazudnak,megjátszák magukat!

Én is válófélben vagyok. Már majdnem fél éve élünk külön és van egy kislányunk is. Mi 5 év együttlét után házasodtunk össze, de gyerek korunk óta ismerjük egymást és egymás családját is. Majd 26 évesen mondtam azt, hogy talán kész vagyok az anyaságra, de érezni nem éreztem sose, miután megszületett a kicsikém, akkor jött minden :). Ő már akkor 2 éve nyaggatott, hogy szeretne babát. 8,5 évet voltunk együtt és amint terhes lettem sok minden megváltozott. Igyekezni kellett a ház befejezésével, állandó munkahely mindkettőnknek, másod állás és harmadállás, plussz még az építkezés is... Lehet sok volt, de a családjaink sokat segítettek, tehát részemről elviselhető volt, még pocakkal meszeltem és apró-cseprő dolgokat tettem, majd veszélyeztetett terhes lettem, mert elég vékonyka vagyok és a baba hatalmas 4 kilóval született. Így otthon kellett lennem, a férjem vágyott a társaságra, szórakozásra. Én nem mehetettem, még a szilvesztert is egyedül töltöttem, sírva, mert nem volt velem csak a babám a pocakban, ő bulizott és hajnalban hazajött, azt se mondta buék, részeg volt. Aztán egyre sűrűbben lett ez. A kicsi megszületett sokat sírt, sok gond volt vele, mint egy babával. Kihúzta magát a felelősség alól, mindent rám hárított, ő csavargott, alig volt otthon, nem törődött velem. Nem segített semmit csak ígérgetett. Nem tisztelt, mindig csak piszkált, hogy mit siránkozok, nincs semmi bajom, fáradt se lehetek. Persze óránként felkelni a kicsihez éjszaka is nem fárasztó. De kaja legyen, mosva legyen..... Ezt elvárta. Ő meg henyélt otthon és kiabált ha nem tudott aludni a kicsitől. Hétvégén bulik, szex semmi, csak hébe-hóba. Haverok fontosabbak voltak mint mi. Állandóan bántottuk egymást én családra vágytam, ő nem tudom mire. Nem beszéltünk meg semmit, máig se tudunk. Így szétmentünk, meguntam.

Most 5 hónap után azt írta sms-ben, hogy tudd, hogy szeretlek titeket. Ennyi, de hogy hazavinne minket.... Lehet már haza se mennék vele, ha eddig kibírta nélkülünk, akkor nem szeret minket eléggé. Igaz szinte minden este itt van, olyan 1-2 órákat, de nem is tud bánni a kicsivel. Sajnos. Pedig már majdnem másfél éves és tündéri. Nekem ő a mindenem.

Félek én is egy új kapcsolattól és attól is hogy rosszul tettem hogy eljöttem. De úgy érzem, hogy egy család nem ilyen!! Egy családban meg lehet mindent beszélni, szeretik egymást, törődnek a másikkal, nem ellökik maguktól. Nem tapossák a porba és nem alázzák meg mások előtt a másikat. Sajnos velem sok ilyen történt, és fáj!

Sosem hittem volna, hogy rosszul döntök, de ezt tettem.

Nem tudom meddig kell ismerkedni a másikkal, hogy tudd milyen ember. De ezek szerint egy élet is kevés lehet...