Miért mindenki magából indul ki?

Itt, a gyakori kérdéseken böngészve észrevettem, hogy szinte mindenki a "mégiscsak a szüleim" szindrómában szenved.

Lehet szidni, de ez egy HÜLYESÉG!

Már csak ebből kiindulva: mindenkit lehet oltogatni hogy hálátlan, aki nem dicsőíti, emeli fennkölt magasságokba a szüleit.

Csakhogy vannak gyerekek akiket vernek a szülei és/vagy erőszakoskodnak velük, undokak velük, nem akarták, becsúszott és utálják emiatt, és még sorolhatnám.

Na, ezeknek a gyerekeknek is csak ugyanúgy szülei vannak, mint bármelyik más embernek.

De még ha nem is ilyen drasztikusan nézzük...

Senki sem köteles se szeretni, se tisztelni a szüleit.

A szülőknek is ugyanúgy ki kell érdemelniük ezt, és ha ez nem történik meg, hát oda a szülő-gyermek kapcsolat.

Sőt, a szülőnek KÖTELESSÉGE eltartani a gyerekét, ugyanúgy, ha a gyereknek egyszer családja lesz, neki is kötelessége lesz eltartani a gyerekeit, szimpla körforgás. Ez magában nem jelenti azt, hogy a szülőket tisztelni is kell érte.

Ha egy anya 12 órákat lehúzott anno a gyárban, hogy tisztességben felnevelje a gyerekét, Őt igen, tisztelni kell. De aki fintorogva vágta a kölyök elé a kaját egész életében, na, benne mit lehet tisztelni? Főleg, ha ezek után még elvárja, hogy a gyerek kihúzza a csávából.

senkinek sem kötelessége a szülei adósságát kifizetni, szimplán mert felnevelték őt, nem köteles a fizetését odaadni mert a szülők nem tudják beosztani a pénzüket, és így tovább.

Segíteni lehet, sőt, ha az ember jóban van a szüleivel kell is, de senki sem kötelező a saját életét feladni, hogy a szüleit nevelje (legfeljebb ha a szülő betegségében képtelen eltartani magát, mert akkor azért mégiscsak illene).

Várom a kedves válaszolók reakcióit, akik szerint mindenkinek mindent muszáj megtenni a szüleiért.