Mit tegyek, hogy ne rettegjek az anyámtól?

Már az elején kikötöm: noha 19 éves vagyok, egyelőre esélytelen, hogy elköltözzek, tehát kérlek, ennek fényében nézzétek a helyzetem.

Remélem a hosszúság ellenére is elolvassátok néhányan a kérdésem, amelyet egyébként inkább úgyis feltehettem volna: "Hogyan dolgozzam fel a szeretetlenséget?"

Anyám egyedül nevelt fel engem és a két testvéremet, tehát sosem éltünk rózsás körülmények között. Ezen csak rontott az, hogy igazság szerint egy elég agresszív, rosszindulatú személyiség, akiben sok a gyűlölet, a gúny és a hatalomvágy, egyszerűen nem viseli el, hogy valaki ellent mondjon neki. Valami arra ösztökéli, hogyha neki rosszkedve van, akkor mindenki másnak is legyen az körülötte.

Már gyermekkoromban is depressziós volt és folyton rajtunk vezette le, ha problémái voltak - illetve főleg rajtam, a testvéreimet valahogy kevésbé érintette ez (talán mert középső vagyok?). Sokszor megvert, megtépett és pofozott, ilyenkor úgy viselkedett, mint egy elmebeteg.

12 éves korom körül abbahagyta a verést, de minden folytatódott a lelki terrorral, gyakran megalázott és megbántott, veszekedett és ordítozott.

Manapság kissé javult a kapcsolatunk, de csak annak köszönhetően, hogy megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket - viszont nem tudom leküzdeni a mélyről jövő, örökös félelmet. Még mindig rajtam vezet le mindent, és jellemzően hét napból öt ennek a jegyében telik el. Félek, hogy ha rosszat mondok, megint ordítani fog, félek, hogy ha valamit tenni akarok, nem engedi meg (mert elég szigorú), félek, hogy ha olyat csinálok, ami neki nem tetszik, akkor ismét megaláz és bántani fog.

Nem mondanám, hogy gyűlölöm őt(kamaszkoromban így voltam vele), mert tudom, hogy mindezek ellenére szeret engem, és néha jó anya tud lenni. Megértem, hogy nehéz helyzetben volt/van egyedülálló anyaként, és nyilván nem direkt rosszindulatból teszi ezt velem, hanem mert "rosszul tud" szeretni, és jobb napjain néha még szeretet-félét is érzek iránta - csakhogy ez nem menti fel semmi alól.

A zokogással, gyötrődéssel és öngyilkossági tervekkel kísért kamaszkorom után 17 éves korom körül végre sikerült rájönnöm, hogy a legjobb, amit tehetek, ha külön választom kettőnk személyiségét. Mára felfogtam, hogy én nem ő vagyok, hogy nem kell azt gondolnom, amit ő gondol, hogy nem leszek rossz és értéktelen ember, csak mert ő ezt állítja be rólam, és nem én vagyok a felelős azért, ahogy velem viselkedett, hisz csak egy védtelen gyerek voltam. Önálló lény vagyok, aki tud boldog lenni és csak rajtam múlik, hogy az leszek-e?

S tőle elvonatkoztatva ez sikerül is. De akárhogy igyekszem, hiába bocsátottam meg félig, ezt a megbocsátást állandóan rombolják a napi konfliktusok. Hiába fogadom el a fentebb leírtakat, hiába próbálok kiegyensúlyozott lenni, ha mindennap ismét rám zúdul a rengeteg félelem és bántás.

A "félig"-et azért írtam, mert van, amit egyszerűen nem tudok megbocsátani neki, de még megérteni sem. Ez pedig az, hogy miért nem volt hajlandó sosem megváltozni. Én próbálkoztam, istenem, de sokszor próbálkoztam, tűrtem és türelmes voltam vagy épp fellázadtam - de semmi nem vált be. Ha kedvesen kértem, hogy próbáljuk meg máshogy intézni a dolgokat, vagy ha dühödten az arcába ordítottam, hogy mi fáj ennyire és miért, mindig ugyanaz volt a reakciója és válasza: fensőbbségesen visszavágott, hogy mit képzelek magamról, hogy majd ő fog alkalmazkodni hozzám?

Ez fáj a legjobban: hogy meg se próbálja. Egyszerűen nem érdekli, hogy szörnyen érzem magam, mert fontosabb a saját tekintélye, minthogy mit érzek.

Ha legalább lenne valaki.... de nincs. A barátaimnak sosem mesélek erről, mert nem tudok. A családom pedig mindig az anyám pártját fogják, mert imádja magát mártírként beállítani. Azt hiszem, a többiek szemében az én fájdalmam csak afféle kamaszos vergődés és eltúlzott sérelem, de soha senki nem gondolt bele komolyan, hogy ez valós dolog a részemről. Sőt, még engem oktatnak ki, hogy miért nem vagyok jobb anyámhoz és hogy az én hibám, amiért ilyen a kapcsolatunk. Persze ez is felfoghatatlan számomra, de ott még nem tartok, hogy ezzel is szembe tudjak nézni. Talán nem véletlen mégse, hogy kissé hideg a kapcsolatom az egész családdal és igyekszem magam távol tartani tőlük.

A kérdés csupán, hogy mit tehetnék még? Itthon szinte rettegek attól, ha olyat kell mondanom, amiről tudom, hogy anyámnak nem fog tetszeni. Sőt, igazából bármit mondok, mindig félek a reakciójától, és ez már olyan mélyen belém gyökerezett, hogy sejtelmem sincs, hogy oldhatnám meg. Sokszor olvasok itt olyan válaszokat, hogy "ennyi idősen már nem kértem engedélyt semmire" és "felnőtt vagy, ne hagyd, hogy irányítsanak", de ez nem így megy. Mert hiába akarnék így tenni, a megtorlástól való félelem meggátol, hisz tudom, hogy úgyis jönne az a bizonyos megtorlás - ami könnyű, hisz jelenleg még sok dologban az anyámtól függök (nem érzelmileg, hanem szükségletileg).

Beszélni nem lehet vele, már próbáltam. Egyszerűen nem hallgat meg, még ha el is jut valamennyi hozzá, akkor is mindent letagad, visszakozik, egyszerűen a szőnyeg alá söpri a problémákat. Nem hajlandó felvállalni a felelősségét abban, ahol most idegileg tartok. Az egyoldalú próbálkozás pedig nem hoz hosszútávú eredményt.

Lenne valamilyen tanácsotok? Vagy legalább magyarázatotok, hogy miért kell átélnem ezt, hogy miért ilyen egy szülő a gyermekével?