Hogyan kezelhetném az unokaöcsémet ilyen helyzetekben?

Abban sem vagyok biztos, hogy az unokaöcsémnek számít-e :)

Sógornőm örökbefogadott két gyereket, bár csak egyet akart, de a testvéreket nem akarták elszakítani egymástól. A lány akkor 3 év körüli lehetett, a fiú csecsemő volt. Férjem elmondása szerint mindig is kivételeztek a kisfiúval, a lányt pedig hanyagolták - nem fizikai, hanem érzelmi értelemben.

Most már 12 és 15 évesek. A lánnyal néhány iskolai problémán kívül semmi gond, kifejezetten jó fej tini.

A fiú először csak furcsa volt, de néha már idegesítő is. Nem lehet lelőni, folyamatosan beszél, komolyabb összefüggés nélkül. Ez sokszor beleokoskodás. Ha valamit csinálok, legyen az bármilyen egyszerű tevékenység, odajön és elkezd "tanácsokat osztogatni". Sajnos finom figyelmeztetésre nem veszi észre magát, durvább nem szeretnék lenni.

Nekem az is gyanús volt, hogy az érdeklődési köré és a beszéde alapján inkább 7-8 éves szinten van, nem 12 évesen. Egy összcsaládi banzájon ő és a szüleim is ott voltak. Mivel ők szellemi sérült gyerekekkel foglalkoztak korábban, megkérdeztem, hogy mit gondolnak róla. Mondták, hogy viselkedészavarosnak és enyhe fokban fogyatékosnak tűnik, de komolyabb tesztek nélkül nem akarnak messzemenő következtetéseket levonni.

Ilyen esetekben mit lehet kezdeni egy ilyen gyerekkel? Próbáltam arrébb menni, tőlem távolabb eső tevékenységeket javasolni neki. Átmeneti segítség apám volt, aki beszélgetéssel lefoglalta. Viszont én gyakrabban találkozom vele és rettentő zavaró tud lenni, amikor 4-5 órán keresztül kerepelnek az ember fülébe.

A család nem reagál rá, férjem meg nem akar balhét velük, így nem szól bele ő sem.

Néha a nővére rászól, hogy "dugulj már el egy kicsit, csak pár percre", de ez csak olaj a tűzre.

Van bármilyen szelíd megoldás? Mostanában sokat találkozom a családdal és nagyon kell számolnom magamban...