Hogyan lehet feldolgozni azt, ha valaki elveszti a kedvesét?

Összeszorított foggal, és kisebb napi célok kitűzésével.

Továbbá nem szabad temetőbe járni, és lehet hülyén hangzik de arra gondolni sem, hogy meghalt, helyette képzeld azt, hogy megcsalt és elhagyott egy braziliai fickóval.

Én a temetésére sem mennék el, és azokkal az emberekkel is megszakítanám a kapcsolatot akik rá emlékeztetnek, kivéve persze a gyereket.

Úgy nem lehet levegőt venni, ha mindíg a víz alá nyomják a fejed.

Idővel úgyis feljönnek kisebb nagyobb dolgok, és részleteiben szépen feldolgozódik magától.

Senki sem pótolhatatlan.

Tudod szerintem a szeretet lehet a kulcsszó. Épp oly nehéz egy szülő halálát is feldolgozni, ha nagyon-nagyon szeretted.

Gyakorlatilag lehetetlen dolog. Egy idő után elérsz arra a szintre, hogy a hétköznapi közhelyek válnak a legidegesítőbbé. "Neki már jobb" stb.

Egyszer mondta nekem valaki, hogy az első időben borzasztó, hogy bármire ránézel a lakásban eszedbe jut róla. Borzasztó, amikor tudod, hogy ő már nincs, mégis hívnád telefonon, mégis érzed az illatát, lehunyod a szemed és tisztán látod. Néhány év múlva (és itt jön a következő közhely: "az idő megoldja") viszont az lesz a borzasztó, hogy már nem.... Már nem érzed az illatát, már el tudsz menni egy toll mellett a lakásban úgy, hogy nem jut róla eszedbe, lehunyod a szemed és egyre nehezebben tudod magad elé idézni az arcát. Igen, ez is borzasztó.

A lényeg annyi, hogy sose maradj egyedül, hanem új emberek társaságát keresd akiknek még véletlenül sem beszélsz erről az egészről, mert akkor egyből elkezdenek sajnálni és csak gerjesztik az egészet feleslegesen.

Szóval érdeklődőnek kell maradnod, és nem magadba fordulnod.

Nekem a férjem halt meg 7 év házasság után autóbalesetben.

A fiunk akkor volt 2 éves.

Valahol a lelkemben el voltam készülve arra, hogy nem "ágyban, párnák közt" fog meghalni. De amikor felhívtam mégis hirtelen ért a dolog.

Először azt hittem, hogy vicc az egész, (előfordult, hogy felhívott, hogy összetörte magát, azonnal menjek ki hozzá,(Olaszországban dolgozott) én persze rohantam, aztán kiderült, hogy semmi baja, csak látni akart), de amikor a kezembe nyomták az újságot, akkor rájöttem, hogy igaz.

Összetörtem, de tudtam, hogy a gyerek miatt nem hagyhatom el magam.

Szélsőséges hangulataim voltak, volt, hogy sírtam, máskor meg nem hittem el, hogy meghalt. Biztos voltam benne, hogy egy jól megrendezett vicc az egész.

A temetésen az egyik kollégáját kértem meg, hogy mondja meg az igazat, ugye van egy másik nő az életében, és így akar lelépni?

Azután volt egy fél év, amikor kifelé nagyon erős voltam, de belül meg akartam halni.

Elmúlt a fél év, és én elkezdtem ismerkedni. Senkit nem vettem komolyan, mert senki nem volt olyan jó, kedves, rendes, mint a férjem ( azt, hogy ivott és vert, és sokszor kellett menekülnöm a gyerekkel azt akkora már elfelejtettem). Azután egyszer megismerkedtem egy sráccal, aki nagyon rendes volt. Mindenben a férjem ellentéte. 9 éve vagyunk együtt.

Azt szerintem itt a legtöbb úgy írt, hogy úgy nagyjából f*ngja nincs miről beszél.

Nekem gyerekként kellett ezt megélnem, hogy apám meghalt. 7 éves voltam... A legvadabb rémálmaimban se jöjjenek el azok az évek amik utána következtek.

29 éves volt mint most én és egy anyák napján autóbalesetet szenvedett.

29/N

"Azt szerintem itt a legtöbb úgy írt, hogy úgy nagyjából f*ngja nincs miről beszél."

Mégis hasznosabb választ írtak, mint te, mivel te semmi tanácsot nem írtál, csak elmondtad, hogy te vagy a világon a leghozzáértőbb a témához :D

Egyébként nekem is apukám halt meg amikor én meg a bátyám még kicsit voltunk, anyukám meg terhes volt az öcsémmel. Elköltöztünk az ország másik végére, meg a szülei (meg apukám szülei is) segítettek neki elég sok mindenben, aztán pár év múlva talált valaki mást, de azóta sem beszél apukámról, nekünk alig mondott valamit, csak nagyszülőktől tudjuk, amit tudunk :/

Hát szerintem feldolgozni sosem lehet teljesen, maximum túltenni magát az embernek, és az is fontos, hogy más áll-e ott az ember mellett, család, barátok, stb.

17/F