Férfiak, mennyi idő után tudtátok eldönteni, hogy megpróbáltok új életet kezdeni egy harmadikkal, vagy inkább választjátok a megszokott állóvizet (akár gyerek, akár közös vagyon miatt)?

Kíváncsi lennék, hogy attól szenved e több gyerek, hogy az elhidegült szülei marakodnak, vagy attól hogy elváltak?

18 évesnek: Szép elképzeléseid vannak, és kívánom is hogy teljesüljenek. Csak kérdem én, és válaszolj magadban? Szerinted akiknek megromlott a házasságuk, azok nem ugyanúgy indultak mint te? Hogy örökké szeretni fognak, és mindig kitartanak? Vagy gondolod hogy ők úgy kezdték, na nősüljük, majd elválunk ha nem jó. Nem így volt hidd el. Én is váltam 16 év után. A gyerekeim mindketten azt mondják hogy jobb így. Szeretnek mindkét új családban lenni. Az élet nem csak fekete és fehér. 37/nő Hogy a kérdésre is válaszoljak. Az én párom két év után hagyta ott a családot, és legfőképp a kislánya miatt tartott eddig. Mai napig nem bánja, mert látja hogy most kiegyensúlyozott a kislány, a korábbi riadt állapotával szemben.

A kisgyerek ebben nem értheti a viszonyokat. Ő szeret. Mindkét szülőjét feltétel nélkül (ez csodálatos a gyerekekben). Sokszor kiabált velem anyám, néha levezette rajtam az idegességét, de én szeretem és megbocsátottam. Akkor is ha nem éreztem jogosnak a viselkedését. És gyerekként nem értettem, hogy ha én szertettel tudok mindkét szülőmre gondolni, akkor miért marakodnak?

Az a baj a felnőttekkel, hogy kiveszett belőlük a gyerek, aki szeret, megbocsát. Mert egyszerűbb másnál keresni a megoldást és okolni mást a magunk bajaiért, de ez önámítás. A csapatmunka és kitartást vesztik el. És abban a balga reményben mennek tovább egy másik kapcsolat felé, hogy az majd... de csak felnőtt. És amíg mindenki mástól várja a boldogságot nem magától ,addig a többség azon a véleményen lesz, hogy inkább váljanak(meneküljenek) minthogy megbeszéljék, felvállalják egymást és magukat és azt mondják, igazad van drágám, inkább most törödjünk egymással.

És hogy hogy jutottam el idáig? Egyszerű. Gondoljon mindenki a számára kedves családtagjára. A nagyira, aki mindig sütött finomságot, az anyukánkra, aki mindig gondoskodott rólunk, vagy a nagybácsira, aki vicces történetet mesélt nekünk... olyat akit nagyon szeretünk a hibáink ellenére is. ÉS? Elhagytuk, ha épp nem jöttünk ki vele? Leléptünk? Próbáltuk kitörölni emlékünkből és azt mondani, már nincs közöm hozzá? Szerintem nem.

Én most is szeretem azokat is, akik nem mindig voltak nagyon jók hozzám. Nekik is volt mélypontjuk, nekem is. De ők családtagok. És én nem teszem ezt a köteléket csak úgy semmisé, mert beleuntam és monoton és nem becsülnek meg... stb.

Én nem azt tanácsolom a pároknak, hogy nőjenek fel. Épp ellenkezőleg! Legyenek gyerekek újra!

izsofmate elsősorban Neked, de mindenki másnak is.:

Egy házasságban kívánom, hogy ne legyen benne részed, de ha lenne akkor megtudnád milyen mikor férfi létedre azért csak vágynál egy kis odafigyelésre a feleségedtől de nem kapod meg. Várnál rá, hogy biztasson és melletted álljon, de ellened. Várnál rá, hogy hazavárjon és ne csak köszönjön. Várnál rá, hogy adjon és ne csak elszámoltasson. Várnál rá hogy a gyerekek előtt is igazat adjon és ne az ellenkezőjét mondja és ezzel a tekintélyedet rombolja a gyerekek előtt. És egyszerűen csak várnál rá, hogy egy kicsit rólad is szóljon valami és ne csak másról. És amikor majd egyszer azt álmodod hogy szerelmes vagy és valakinek szüksége van rád, majd felébredsz és patakokban folynak a könnyeidet megtudod, hogy mennyire nehéz is döntéseket hozni, és igen néha egy kis boldogságért a megaláztatásokon túl áldozatot is hozhat az ember. Amitől még persze ugyanúgy forog majd a világ kereke tovább...