A helyzet: húszas éveitek elején vagytok,4 éve éltek együtt boldogan (hogy házasság vagy élettárs mindegy) és a párodról ezután kiderül hogy Sclerosis Multiplexes. (eddig ő sem tudta) Mit teszel ezután?

Nekem egy jó barátnőm szenved ebben a betegségben. Jól tudom, min ment és megy most is keresztül. Általában magának a betegnek is nehéz elfogadni, hogy SM-es, ha elfordulsz tőle az csak még rosszabb. Ronthat az állapotán illetve az önértékelésén, meg folytathatnám és ez további leépüléshez is vezethet.

Párt én is csak úgy választok, ha érzem, hogy mellette tudok maradni, minden körülmények között, tehát nem hagynám el. Jól tudom, hogy nem lenne egyszerű az elején, de mivel szeretem segítek neki boldogulni és teljes életet élni.

20/N

20/N-es vagyok

Ha rákról lenne szó, akkor nagyon meggondolnám, mivel a rokonságomban mindenki, akinek ilyen betegsége volt, belehalt. Nem akarom, és nem tudom azt a jellegű leépülést végignézni. Ez tűnhet érzéketlenségnek, bunkóságnak. De SM-el együtt lehet élni, kordában tartani, ha rákos lenne mindig attól félnék, hogy bármelyik pillanatban elveszthetem - a sok rossz példa láttán.

Vele maradnék, és segíteném. Sm-mel egyébként is sokan eléldegéltek már stagnáló állapotban, és szerintem a remény hal meg utoljára. Mi tényleg csak ketten vagyunk egymásnak, minden rozoga hidat felégettünk magunk mögött, nincs senkink. Se barátok, se családtagok. És ugye jóban-rosszban, tehát semmi esetre sem hagynám el. Inkább együtt a bajban, mint egyedül, betegség és gondok nélkül.

Hasonló esetben én is azt szeretném, hogy velem maradjon, és óriásit csalódnék, ha elhagyna. Akkor már tényleg inkább meghalnék.

Vele maradnék,,hisz szeretem

ő is velem maradna,ez biztos,hisz mikor kiderült hogy daganatom van,megvolt az esély,h rosszindulatú,meg se fordult a fejében hogy ne legyen mellettem,bármi van...

Szia! Tudom nem mai kérdés már, de csak most találtam és úgy érzem válaszolnom kell. Sajnos tudom milyen ez. 4 és fél éve voltunk akkor együtt, mikor kiderült, hogy SM. Akkor volt 10 hónapos a gyermekünk. Hihetetlen az egész, mikor elmegy,hogy megnézesse szakorvossal a gerincét, mert itt-ott fájdogál és egyensúlyzavara van, aztán egy pillanat alatt kiderül, hogy SM beteg. Persze rögtön elkezdtem mindenfélét olvasni a neten és teljesen összezuhantam(persze Ő is). De eszembe nem jutott egy pillanatig sem, hogy elhagyjam, sőt, szinte rettegtem, hogy ő hagy el minket.Nem mondom, hogy könnyű,főként, hogy rá egy hónapra kiderült, hogy daganata is van. Mit ne mondjak, 27 évesen beleőszültem, de ha Ő azt látná, hogy elfordulok tőle,vagy beleőrülök az egészbe, akkor biztos tönkremenne. Onnantól kezdve, hogy együtt kezdünk el egy életet és családot alapítunk a ránk ruházott kereszt már közös!!! Ha nem lenne gyermekünk akkor sem hagynám el. Támogatom, amennyire tőlem telik boldoggá teszem és nem éreztetem vele, hogy beteg. Teljes értékű ember a szememben és úgy is kezelem...

Hogy mit várnék el fordított helyzetben? Semmit. Ez nem az elvárásokról szól, hanem a család egységéről...