Akiben nem volt "mindig is", mikor alakult ki az anyai ösztön?

Nekem addig eszembe se jutott, hogy gyereket akarjak, amíg nem ismeretem meg a férjemet.

Amikor ő elkezdett beszélni a közös gyerekről, akkor jöttem rá, hogy tőle akarok egy kisbabát. :)

Azóta kettő van, és ha nyernék a lottón, három focicsapatra való csemetét szülnék neki. "Ilyen" gyerekből, mint a mi két rosszaságunk, akármennyi jöhet. :)

De sajnos egyelőre többet nem merünk vállalni, kettőt felnevelni épp elég lesz.

Én tinikoromban, úgy 20 éves koromig teljesen gyerekellenes voltam, lázadtam a gondolat ellen, hogy szüljek, stb. Ez úgy 21 éves korom körül enyhült, mikor megszületett a keresztfiam, és a sors úgy hozta, hogy a világ legédesebb, legmosolygósabb kis kölke :) Akivel még én is megértetem magam, holott elég ügyetlen vagyok a gyerkőcökkel.

Aztán 23 évesen találkoztam egy férfival, aki mindent megváltoztatott, olyan szerelmes vagyok bele a mai napig, mint a rézharang... Odavagyok érte teljesen. Sajnos bizonyos körülmények miatt nem lehetséges a kapcsolatunk, de ez semmit nem tompít az érzelmeimen. Mikor őt megismertem, egy csapásra úgy éreztem, csodás lenne ennek a pasinak a gyerekeit megszülni, hogy az lenne az élet legnagyobb ajándéka, ha az igaz szerelmemmel alapíthatnék családot... Most vagyok 25, ő 34.

Szóval úgy gondolom, az is sokat nyom a latban, hogy mikor talál az ember lánya egy olyan férfit, aki kiváltja belőle ezt a "fészekrakási ösztönt" :)

25/N

Én soha nem akartam gyereket. Nem is tudtam elképzelni, hogy valaha akarni fogok. A gyerekeket nem bírom, ha valaki feltesz egy kisgyerekes képet nem mozgat meg semmit sem bennem. Az FB-n lájkolom, de nem azért mert tényleg tetszik, hanem azért, mert tudom, hogy az anyukája örülni fog, ha sok lájkot kap és nem szeretném megbántani.

Amúgy nem 'nem szeretem' az ilyen képeket, egyszerüen csak hidegen hagynak. Nem értem azt sem, amikor valaki feltesz képet, ahol kisgyerekkel van és hozzá írja: "kölcsön kaptam", "lehet irigykedni" és jön a nyáladzás és minden nő, aki csak létezik elkezd csöpögni. Én nem érzek sem irigységet, se semmit, max egy kis megnyugvást, hála égnek nekem ilyen (még) nincs.

DE

és itt jön a lényeg.

A párom szeretne (igaz nem nyaggat, de szeretne), valamint már igencsak benne vagyok a korban. Mikor átléptem a 3. xet, bizony megmozdult bennem valami. Nagyon rémisztő érzés volt, időbe is került mire rájöttem, hogy ez valami ellentétes azzal, amit én valójában akarok. És amúgy tényleg. A gyerekeket továbbra sem bírom. Majdnem minden ismerős párnak van már, de nem olvadtam el egyszer sem a babáktól. (Ezt a baba szót sem bírom... nekem a gyerek gyerek és kész). Nem tetszett egyszer sem, amit láttam és nekem mondhatják, hogy az anyaság a legnagyobb boldogság a világon az újdonsült anyukákon (és később is) csak elnyűttséget és fáradságot látok/láttam. Korlátok veszik körül őket és elhiszem, hogy szívesen csinálják, mert minden áldozatot megér, valahogy engem nem győz ez meg.

Viszont valami üvölt belül, hogy SZÜLJ GYEREKET, pedig sem a szívemmel, sem az eszemmel nem akarok. Gondolom ezt hívják ösztönnek. Cask nem értem, hogy az ösztön legalább az ész vagy a szív részéről miért nem gondoskodik?

Nagyon sokáig velem gyerek témáról amúgy nem lehetett beszélni, most már nem ver ki a víz, ha szóba kerül "na és mikor jön a gyerek?", bár nem tartozik a kedvenc kérdéseim közé. Úgy érzem, mintha a magánszférámba taposnának bele. Szerencsére már ismernek, így nem sűrűn jön fel, csak 1-2 megszállottól, azokat meg már megtanultam lerázni.

Amúgy nekem nagyon nehéz, de húzni nem húzhatom tovább. Ami idegesít, hogy közel a 34-hez már nem gondolkodhatok és nem húzhatom tovább. Mondják, hogy bele se vágj, kaptam már durva megjegyzést (főleg intoleráns, csőlátású emberektől, szóval megpróbálom nem magamra venni, mert nekik is megvan a maguk baja), hogy akkor az ilyen inkább ne is válaljon. Igen ám, de mi van, ha 10 év múlva már akarnám? Mert ugye korábban is azt gondoltam, hogy nem fogok akarni, aztán tessék! De mi van, ha esetleg 10 év múlva már szívből akarnám? Akkor már késő lesz. Már így is necces, főleg, hogy próbálkozunk lassan 1 éve és semmi, de én ezt inkább annak tudom, be, hogy legbelül nem nagyon akarom. Meg hát a párom is már túl van a 4. xen.

Mindegy... nem untatok senkit. A lényeg, hogy nálunk, ha jön jön, ha nem nem. Erőltetni nem szeretném. Értem ez alatt azt, hogy nem akarok hormon kezeléseket, inszeminációt és lombikprogramot. Ezt már megbeszéltük a párommal is. A természetre bízzuk magunkat és ha összejön, akkor örülünk (végülis benne van a pakliban, hogy még szeretném is az anyaságot, én már nem mondok nemet semmire), ha nem, akkor is éljük az életünket.

Nekem a szülés után két nappal került elő az anyai ösztön :)

Egészen addig semmi, nem azt mondom hogy utáltam a gyerekeket, de igazából hidegen hagyott a kérdés, nem tudtam velük mit kezdeni. Ha a közelemben volt egy baba, abból meg csak kínos szitu lett mindíg. A várandósságom alatt meg voltam róla győződve, hogy nekem valami defektem van, mert a legtöbb kismama csak szuperlatívuszokban volt képes nyilatkozni a terhességről, meg a pocaklakóról, én meg nem éreztem semmi ilyet, inkább idegesített egy csomó minden, pl hogy úgy kezeltek, mintha egy kétlábon járó inkubátor lennék, meg hogy még a postás is tanácsot adott mit egyek mit ne, hogy öltözzek stb, de a legdurvább az volt, mikor egyik rokonom kijelentette, hogy kismamának nem való a fekete fehérnemű...mer' az árt a babának :DD

Aztán szülés után két nappal minden megváltozott, a lányomat azóta is imádom, ő az életem értelme :) Most meg várjuk a tesó érkezését :)

Az hogy valakinél ez nem jön elő mielőtt babája születik, nem jelenti azt hogy nincs is benne ilyen érzés.

11:15 vagyok :)

Hát akkor egy cipőben jártunk, mert én is inkább fiús voltam mindíg. A szereléstől kezdve az öltözködésig ez szinte mindenben megnyilvánult. :)

De az anyai ösztön az olyan erős, hogy egyszerűen előbb utóbb előverekszi magát a leghátsó zugból is ( nálam inkább utóbb, de szerintem ez sem baj ). Szerintem ezen ne aggódj, ha szükséged lesz rá, elő fog jönni, és nem akarok nyáladzani, de tényleg csodálatos dolog :)

Azokra akik meg azt mondják, hogy ha nincs, akkor ne is vállalj gyereket, ne hallgass, mert ez egyáltalán nem ritka jelenség. Nem vagyunk egyformák, valaki már háromévesen babát akar, van akinél tizenévesen jön elő, és van sok olyan nő is, aki meg úgy van vele mint én voltam, és csak a szülés után "esik le " mi ez.

Annak majdnem nulla az esélye, hogy nálad ez nem látszik, és a szülés után sem tudsz mit kezdeni a babáddal. Ehhez nagyon súlyos betegség kell.

Igen, ez jó példa, csak hát ugye a kiugrásnál meggondolhatod. Ha felmentél és nem tetszik, akkor legfeljebb nem ugrasz. A gyereknél már nem gondolhatja meg magát utólag az ember. :)

Amúgy annak örülök, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal és mások is éreznek úgy mint én.