Nem bírom. Apám egy önsajnáló, mindig én vagyok a rossz. Kilátástalan az életem is, magyarázni mindenki tud csak segíteni nem. (? )

Apámról pár hete kiderült hogy cukorbeteg...azonnal befektették kórházba ahol inzulint kapott, most már itthon csinálja magának. Nem igen jövünk ki és akármennyire szemétség meg felőlem jöhetnek a hozzászólások hogy "ő az apád", nem érdekel, de nem tudok együtt érezni vele. Mióta ez kiderült, mikor kijött a kórházból 2 napig olyan szinten volt hogy "úgyis meg fogok halni"...meg mondogatta hogy 50 évesen meg fogok dögleni. Azóta már "elfogatta" hogy ez van vele, és mintha halálos beteg lenne úgy viselkedik komolyan, az agyam eldobom. De most meg olyanokat magyaráz néha mikor lemegy vagy felmegy a cukra, hogy nem akarok meghalni meg ilyenek...már lassan nem tudom hova tegyem. Először azt mondta hogy senkinek (rokon, barát..stb) nem fogja elmondani hogy cukorbeteg, mert nem kell hogy mindenki aggódjon miatta. Aztán egyik nap jött egy barátja, aztán a testvére, felhívta egy másik testvére, és órákig megállás nélkül mondta hogy mi baja van meg mi történt vele. Én meg csak nézek h wtf?! Eleinte úgy nézett rám, hogy ne tudjátok meg..olyan ideges lettem hogy komolyan nem tudok együtt érző lenni. Olyan fejet vágott mint aki elvárja hogy sajnáljam és babusgassam. Mindent megcsinálok itthon amit kell, és megyek boltba helyette minden nap, de ennyire gáz ne legyen már mert nagyon unom ahogy játssza az agyát..nekem is kb 3 naponta elmondja hogy először milyen rosszul volt, elmondja folyton mit kell csinálnom ha rosszul van, mindent megismétel és magyaráz csak magyaráz és magyaráz. Mostmár olyan fejeket vágok h látja rajtam h baromira nem vagyok kíváncsi rá ezért nem mondja..mintha egy ovishoz beszélne, és mindenkivel így van..Örül hogy rajta van most a hangsúly, hogy ő van a középpontban meg figyelni kell rá..ma is mondta nekem olyan nagy hangsúllyal hogy olyan rosszul volt hogy fogta a telefont a kezében hogy mikor hívjon mentőt...én meg ugye nem nézek rá óránként, mert nem halálos beteg akinek napjai vannak hátra, hogy mellette kell virrasztanom is. Mondtam neki hogy miért nem szóltál vagy kiabáltál, mert ezt már az elején megbeszéltük hogy bármi van akkor ha kell sikítson és megyek...de nem mert megoldja egyedül..amit meg se oldott volna egyből hívta volna a mentőket.

Mielőtt kiderült h cukorbeteg, de voltak tünetei, neten utánanézett és sejtette h az. Mikor meg először hazajött az orvostól (aki mondta hogy cukorbeteg), kb így zajlott le az egész:

apám sírva bejön a szobámba, benéz, rámnéz, kimegy....azt se tudtam mi fán terem. Mikor meg mentem utána hogy mi történt, csak azt hajtogatta hogy nem kellett volna bemennem estébé estébé..meg hogy el se akarta mondani hogy mi van vele. Pedig nem vagyok már kisgyerek..

És valószínű hogy most én kapom apámmal ellentétben a legtöbb negatívumot, mert a lánya vagyok és nem bírom felfogni mi van...pedig nagyon nem..

Itthon a legtöbb vita kettőnk között van, mert nem tudunk egy húron pendülni, ha megszakadunk se...annyira más vagyok mint apám hogy ő ezt képtelen felfogni.

És mióta ez van azt hallom tőle hogy ennél r*hadtabb betegség nincs a világon, de halál komolyan és szó szerint így szokta mondani. Pedig ez egy nagy semmi szerintem...olyanokat tudnék linkelni, amikbe még én is beleborzongok hogy úristen másoknak milyen rossz életük lehet...már mondtam hogy sztem nem ez a legrosszabb betegség de ebben se értettünk egyet így ha említgeti nem szólok semmit. Mikor kórházban volt 1 hétig, az egyik szobatársával nagyon jól összebarátkozott, aki már több mint 25 éve cukorbeteg, és olyan lazán beszélt az egészről hogy egy semmi másokhoz képest, csak be kell tartani az étrendet, mérni a cukrot és beadni az inzulint..mesélte ezerrel a pozitívumokat apámnak de ezek szerint felesleges volt. Persze mikor bent voltam nála ő is tök lazán beszélt az egészről, aztán mikor egyedül maradt itthon már majd be fosott (már elnézést a kifejezésért).

Plusz kapott ugye 4-5 gyógyszert és mintha valami isten lenne olyan hangnemben mondja hogy "ÉN, aki soha nem szedett gyógyszert, pont ÉN vagyok beteg"...de tényleg így. És rázza a fejét hogy miért pont én? uramisten, folyton azt hallom hogy miért pont én...ahányszor hallom ezeket egy újabb adag hajcsomót lennék képes kitépni...nem akarok szemét lenni apámmal, de igenis kiérdemelte...csak nem gondol bele miket csinált...

Tényleg én vagyok most itt a szemét meg érzéketlen?? Lassan már magam hibáztatom hogy nem bírok együtt érezni vele. Plusz mindent szó nélkül elintézek és segítek nekik itthon, mindenhol, anélkül hogy megkérnének megcsinálok mindent de még nekem mondja apám hogy nem adok nekik szeretetet...komolyan nem tudom, mit vár el hogy boruljak le elé és csókolgassam a cipőjét vagy mi? Én se várok el tőlük semmit, és eddig minden bajomat távol tartottam tőlük, olyan sok mindent benyelek és próbálom kibírni a mindennapokat hogy beleőrülök...már nekem is szednem kell a gyógyszereket idegesség, depresszió ellen amik többé-kevésbé hatnak, persze ezt is úgy hogy nem tudják...lehet hogy a szüleim és "segítenének" meg velük meg kéne beszélnem..de én nem tudom..nagyon nem olyan a kapcsolatunk. Anyámat szeretem, imádom bármit megtennék érte, ő a példaképem és le nem tudom írni mennyire szeretem és mennyit segített már nekem. És próbálom ezt úgy viszonozni ahogy tudom, beleértve ezzel azt is hogy nem mondok nekik semmit nem panaszkodok és megtartom magamnak a dolgaimat. De lassan kezdem úgy érezni hogy beleőrülök, úgy hogy már aludni se tudok, szörnyen rossz érzés minden este sírva, aggódva meg kétségbeesetten lefeküdni, hogy mi lesz velem, velünk, az életemmel, a családommal..így is kilátástalan minden, nem tudok kihez fordulni segítségért sem, nem akarom hogy sajnáljanak ezért senkinek nem mondok semmit. De én sem vagyok mindenható és én sem bírom a végtelenig...már odáig jutottam hogy gyűlölök itthon lenni, mert olyan feszült a hangulat meg minden, pedig még jó ideig sehova nem mehetek, illetve nem tudok hova menni, mert talpra kéne valahogy állnom, de ebben is valami mindig megakadályoz...lassan minden feszültséget ami bennem van apám miatt "szenvedem" meg...

Tényleg én lennék egy ekkora semmi?

Bocsi hogy ilyen hosszú lett, hirtelen dühből teljesen kijött belőlem minden...sajnálom hogy ilyen értelmetlenül is írtam..

18/L