Csak nálam ez a helyzet, vagy másoknál is van ilyen?

Én így nőttem fel mellettük, soha nem tudtam komolyan elmondani nekik semmit, nagyon jó volt a kapcsolatunk, hülyültünk, sok időt töltöttünk együt és szerettük egymást szüleimmel, de a végén már minden poén volt... Fura így kimondani.

Így történt az, hogy mikor problémáim voltak egyetem alatt és szakemberhez akartam fordulni (egy haláleset teljesen összetört és nem tudtam belőle kilábalni), és ezt megemlítettem, akkor kinevettek, mert félreértették. Nem tudom elmagyarázni, de summázva ez volt. Valószínűleg a csupa jó viszony miatt nem volt bennünk a feltételezés se, hogy valakinek problémája is lehet köztünk, mindenki hepi volt, és vidám, kötelező jelleggel.

Így 20 évesen egyedül, a szülők háta mögött mentem pszichológushoz.

Sosem tudtam megoldani, senki nem tudot segíteni, mit kezdjek ezzel a fura kapcsolattal a szüleim és énköztem. De az tuti, hogy nem próbáltam eléggé és elég sokszor, neked azt tanácsolom, hogy ne add fel, bizonygasd, hogy komoly vagy, és szükséged van néha a komoly tanácsukra, stb, mert elég kemény szituk állhatnak elő, ha az élet úgy hozza, és segítséged lesz rájuk.

25/N

Bizony ez is a gond, ha egy szülő barátja akar lenni a gyerekének. Muszály egy szülőnek szülő szerepet játszani jobban ! Attól még lehet jóban a gyerekével nagyon is, sőt nem adódnak ilyen hibák,mint most nálatok.

Beszélj velük külön, vagy legalábbis egyikükkel, hogy most komolyan, de mint szülőre lenne rád szüksége, ne poénkodja már el legyenszives. Elvileg le kell neki essen, hogy most tényleg figyeljen úgy, ahogy kell.

Muszály beszélned velük komolyan, de ne együtt hárman szerintem, legalábbis nem először.

Muszály beszélned, ha nem beszélsz, akkor mit segítsünk, hogyan tudnál magadon segíteni.

Ha meg nem sikerül tényleg, akkor hátha van más mama, vagy a családban valaki aki tudna segíteni, ha az sem, akkor pedig jöhet ide a téma..

Bátorság beszélj velük !

Nem gond,ha barátja is akar lenni. Az nagyon jó alap.

Én apukám részéről kapom ezt meg,vele tökéletesen elhülyülök,de! tudok vele bármiről komolyan is beszélgetni.

Nem bohóc szerepet játszunk, és tudomásul veszi, legalább ő,hogy van mikor igenis bajom van.

Anyám és a többiek már nem ilyenek,ők tényleg mindenből viccet csinálnak,és sokszor kellemetlen is mikor vendégek előtt csinálják,mert egyszerűen nincs más témájuk.

Sokszor kedvem lenn visszavágni,hogy te bezzeg..de nem teszem,mert csak veszekedés lenne,és én jövök ki belőle rosszul.

Szerintem ott van elrontva, hogy nem tudják mikor,és hol van a humor határa.

Én 17 évesen mentem el először titokban pszichiáterhez,mert csúnyán fogok fogalmazni, de azt kezdtem érezni,én vagyok a szülő,és anyám a gyerek...

a humor tök jó dolog,meg a lazaság is,de a bölcsesség

ritka kincs egy családban. Nekem pedig erre volt szükségem,és ezt nem kaptam meg. Úgy éreztem "buták" a problémámhoz,és lenézik. Arról volt szó, hogy egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni,és ezáltal nem értették meg.

Én nagyon felnézek apukámra, és tényleg mázlista vagyok,igaz hogy a munkája miatt azért nem látom olyan sűrűn,de ez rengeteget számít,ha legalább egy ilyen ember van családon belül. Még a nagypapám volt ilyen, ő még a derűje mellé,bölcs és erélyes is volt. De ez szerintem tényleg mázli.

Én azt tanácsolom, lehet ez a megbeszélősdi tényleg nem fog müködni,mert nem akarják észrevenni hogy bajod van.

Ezt egy baráttal kéne megdumálnod, de nem tudom miről van szó..apró dolgokról,vagy konkrétan egyről..