Voltatok már valaha lelkileg nagyon mélyen? Hogyan jöttetek ki belőle?

Mélyen? Évekig:( Gyerekkoromban, egészen ifjú felnőtt, 21 éves koromig. Sokszor mondogattam mindenkinek, hogy öngyilkos leszek, de bátorságom nem volt hozzá, szerencsére. Egy hulladéknak éreztem magam, életemnek nem volt értelme. (apám és anyám elváltak, mikor 2.5 éves voltam, anyámnak nem kellettem, apámnál maradtam, 5 nevelőanyám volt, mire felnőttem, egyik sem szeretett, nem foglalkoztak velem, apám vert, testvreim állandóan szivattak, osztálytársaim is szivattak, nem voltak barátaim, nem mehettem sehová, így nem ismertem annyira városomat, hogy a két sarokra lévő boltról nem is tudtam. Minden nap meghallgattam, hogy egy hulladék vagyok, és jó lenne, ha már eltakarodnék otthonról. Csak magyarázatként írom le, hogy mért voltam mélyen.) Aztán jött egy srác és megmutatta, hogy érek valamit (előtte 3 pasim volt). Azóta vele vagyok, azóta élek, amióta ő velem van. Megvédett az apámnál, kiállt mellettem, olyat tett, mint még előtte értem senki. Azóta vele vagyok, ennek már 7. éve:D A kézremegésem egész életemben megmarad (féltem apámtól), emlékeztetve mindenre, kicsit túl gyorsan beidegelem magam (de már javulok), allergiás vagyok, ha valaki hozzáér a fejemhez (iskolai megaláztatások miatt) és ha a párom paskolja a fenekemet (apám verései miatt). Fáj, hogy nem beszélhetek a gyerekkoromról majd kislányomnak (most 7 hónapos). Már kibékültem apuval, mondtam neki, hogy megbocsájtok, de felejteni sajnos nem tudok. Örökre nyomot hagyott bennem.:(

Oh, a korom:24/f