Voltatok már valaha lelkileg nagyon mélyen? Hogyan jöttetek ki belőle?

Én sokszor voltam mélyen. Hogy jöttem ki belőle? Sokszor sírtam, míg le nem nyugodtam... Barátokra nem számíthatok, nem bízom meg az emberekben. Mostanság párkapcsolati dolgok miatt voltam mélyen, és abban a páromra nem támaszkodhattam.

Tudom ajánlani a naplóírást, bár én azt sem tudtam rendszerességgel csinálni. Régen ha mélyre süllyedtem a lelkemben, verset írtam. Nagyon nyomasztó, de gyönyörű versek születtek ekkor.

Úgy gondolom, az alkotás egy jó módja a legyőzésnek. Én nagyon kreatív vagyok. Te is hozd ki magadból ezt az énedet, és alkoss!

Nézd meg Pink - F*cking perfect klipjét! Nem egyedi gondolat, úgy látszik. :)

22L

Zenét hallgattam. A legjobb gyógyír mindenre!

(trance)

Nekem is volt ilyen mélypontom:D

De nekem a barátaim meg a családom volt az aki mindenben segített és támogatott!

Lehet el kéne beszélgetned egy barátoddal vagy családtagoddal!

Ezen kívül ezt neked kell magadban lerendezned!

En hosszu eveken keresztul turtem masok baromsagait, az ugyvedeim jo penzert az eletemet vagtak felbe, hagytam, hogy lelkileg terrorizaljon az exem aztan meg is csalt stb...kb 7 ev kokemeny kikepzes utan adtam be a kulcsot. Allergias lettem, meghiztam, majd nagyon eros izomfajdalmaim lettek...stressz...es aztan katt. Panikbetegseggel diagnosztizaltak. Ami egy eletre szol.

Az elso heten a diagnozis utan kemeny harcokat vivtam magammal, hogy napi egy db. gyogyszert beszedjek, hogy jobban erezzem magam. Annyira ki voltam merulve, hogy reggel felkeltem, -mar az uj kedvesemmel eltem aki azota a ferjem - csinaltam reggelit es szo szerint ulve aludtam el masodpercek alatt a divanyon. 2 hetig ment ez.

A gyogyszer olyan 2 het utan kezdett el hatni.

Hiaba voltak a baratok, a csaladom, nem tudtak nekem segiteni.

Most terapiara jarok, hogy tudjam kezelni a rohamokat es ne kelljen tobbe gyogyszert szednem ha lehetseges.

Meg kellett tanulnom, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni es ezert nagyon nagy arat kellett fizetnem.

Nekem ketszer volt ilyen. Eloszor tini koromban. Hat nem vagyok egy vekony alkat meg en voltam mindig a tanulogep, szotar - igy hivtak. Kijottem belole egyetem elso evere, amikor olyan korba leptem, hogy a tobbiek erettsegben felzarkoztak. Akkor szabadultam meg teljesen ettol a depitol, amikor ferjhez mentem...vagyis szerintem akkor tudtam megtalalni az igazit, mikor talpra alltam. Felismertem, hogy nem jo a helyzetem, valtoztatni kell, nem mindig tanulni meg egyedul lenni (mert nagyon magamnak valo voltam). Elonyere kell forditania az embernek a hatranyat. Ez a titka. Mara a legtobb ismerosom nagyon tisztel (ok mondjak). Nagyon eros, kitarto szemelyiseg lettem.

Aztan volt egy komoly autobalesetem is par honapja. Utana rosszul ereztem magam nagyon. Teljesen haszontalannak, mert nem vezettem vagy 2 honapig forgalmasabb uton. Nem az en hibam volt, nem tudtam elkerulni, de az jart az agyamban, hogy mit kellett volna tennem. A masik vezeto, aki a vetkes fel volt, rosszul kezelte a helyzetet, ami nekem nagyon rosszul esett es az fajt a legjobban. Akkor dobbentem ra, hogy a legtobb ember szemeben csak egy (elnezest, de azt akarom erzekeltetni, amit gondolok es ezt csak ezzel a szoval tudom kifejezni) sz.rdarab mindenki, a csalad az egyetlen allando pont az eletben, aki tenyleg megbecsul. Nagy pofon volt ez nekem, mert hittem benne, hogy az emberek jok, de mara tudom, hogy az onos erdekek vezerelnek mindenkit egy szinten, maskepp nezek a vilagra. A csalad az egyetlen, aki mindig melletted all meg ha szerencses vagy, akkor max. 1-2 nagyon jo barat, senki mas. Segitett felnoni ez a baleset. En hiszek abban, hogy minden rosszban van valami jo, de a pozitiv hatast lehet, hogy csak joval kesobb tapasztaljuk. Nekem ez a felfogas segit atjutni a hullamvolgyeken.

Én kb. egy másfél éve voltam mélyen, senki és semmi nem tudott érdekelni, pánikoltam, még az utcára is alig mertem kimenni. Sokat sírtam, sajnáltam magam, és mondogattam, hogy nem tudok semmit tenni.

Aztán egyszer, mikor olyan mélyre jutottam, amennyire csak lehet, akkor kénytelen voltam rádöbbenni, hogy vagy változtatok, vagy vége. Nekem igazából nem a külvilág segített, habár a szüleim mindenben támogattak, és jártam szakemberhez is, de végül azt kell mondjam, hogy az elhatározáson, és a kemény munkán múlik, hogy az ember ki tud-e jönni belőle.

El kell kezdeni máshogy szemlélni a világot, ami eleinte rettenetesen nehéz, de szerintem más megoldás nincs.

Most boldogan élem az életem, habár még mindig van olyan stresszhelyzet, mikor pánikolok, de már tudom kezelni magam. Szükségem is lesz rá utolsó éves egyetemistaként :) Most jön csak a stressz java :)

22/N