Miért van az, hogy még 30 évesen is félek az apámtól?

Én is azt tettem amit előzőleg leírtak.

Ordított, én (mielőtt maga alá gyűrt volna a félelem) visszaordítottam, és amikor pofon vágott, visszakézből szájonkaptam az öreget. Na lett is olyan ámulás bámulás, csak hebegett habogott, "bezavart" a szobámba, mint amikor gyerek voltam. Persze nagyképűen odavágtam, hogy megyek HAZA apa (már külön élek), Te meg rohadj meg itt egyedül, ha majd megtanultál normális hangnemben beszélni a másik emberrel, akkor hívj. Addig felejtsük el egymást.

A régi sérelmeken az ember nagyon nehezen tud túl lépni.

Amíg nem sikerül lezárnod magadban a múltat addig a félelmeidet sem tudod legyőzni. Már felnőtt vagy és nem vagy köteles szót fogadni. Állj ki magadért és ne félj. Az ember akkor tudja legyőzni a félelmeit ha szeme nézz velük.

Szia!

Szinte magamra ismerek abból amit írtál én 37/N.

Nálunk is hasonló volt a helyzet addig amig vissza nem orditottam úgy rendesen.Nagyon összekaptunk azóta nem beszélünk ez 28hónapja történt!De azóta nyugodt vagyok és nem érdekel mit csinál vagy mit mondegyszerüen nem foglalkozom vele!Sajnos másképp nem lehet!

Remélem nálad is megoldódik ez a helyzet mert sajnos tudom milyen az ha az embernek görcs van a gyomrában az apja miatt!

Nagyon sok eröt és kitartást kívánok neked és fel a fejjel ezután már minden jobb lesz meglátod!!!!

Üdvözletem:Suzka

A kérdés olvasásakor azt hittem, egyik ismerősöm tette fel, aztán rájöttem, hogy mégsem. Az ismerős idősebb pár évvel, és őt nem ruházták meg, csak lelkileg volt terrorizálva. Anyu-apu elváltként, 1-1 gyerekkel került össze anno, és ez az egy szem közös gyerekük született, de otthon mindig ő volt a senki. A józan ész azt mondaná, hogy ő lett a kedvesebb, mert közös, kicsi. Egy nagy túróst! A család csicskása volt, mióta az eszét tudja. Évek óta párkapcsolatban él, külön lakásban, két édes kisgyerekkel, de az apa még mindig a mumus. A két tesójával együtt a mai napig kihasználják. Egyébként nagyon aranyos, rendes, szorgalmas, de nagyon zárkózott, nehezen barátkozó. Kevés embert enged közel magához, a párján, gyerekein kívül az apósát. Anyósát is szereti a maga módján, de nem tud kinyílni. Tartja a 3 méter távolságot mindenkivel. Nekem meg a szívem szakad meg sokszor, mert annyira önzetlen, segítőkész, de nem lehet neki jóformán megköszönni sem. Néha szeretném megölelni, de nem lehet. Nálunk a családban természetes az ölelés, a köszönöm puszi. Mindig a lekötelezettjének érzem magam, és én vagyok zavarban. Ugyanakkor látszik, mennyire vágyik arra, hogy megbecsüljék, szeresség. Eléggé visszás helyzet.

Kicsit off-nak tűnhet a válaszom, mert igazán tanácsot nem tudok adni, viszont nagyon is értem a problémád. Ahogy előttem írták, győzd le a belső félelmeidet. Tettlegességet kerüld, ne süllyedj apád szintjére.