Aki már elvesztett egy anyát, apát, hogy tudja ezt elfogadni, ezzel élni?

Én anyukám 2007-ben halt meg, a szalagavatóm előtt egy hónappal. A hamvasztásán zokogtam, a temetésén már nem. És azóta sem. Ő volt a világon mindenem. Mindennél jobban szerettem, bármit megtettem volna érte. Az életem adtam volna, hogy megmentsem. Amúgy ő is daganatos volt. 6 évig küzdött, kezelték, majd a 3-ik agydaganatával már nem tudtak mit kezdeni az orvosok. 3 hónap alatt teljesen leépült. Pelenkáztam, fürdettem, etettem mikor itthon voltam. Talán valamit kicsit visszaadtam neki abból a gondoskodásból, amit én kaptam tőle kiskoromban.

Egyébként személy szerint én rögtön összeszedtem magam, mert tudtam, hogy nem szeretné, ha elhagynám magamat emiatt, főleg nem érettségi előtt. Hát nem is hagytam magam, színötössel érettségiztem. Lehet másoknak ridegnek tűnök, de a halálát teljesen tárgyilagosan kezelem azóta is. Nem fáj, nem hagyhatom hogy fájjon, mert akkor összeomlok. Persze mindig is a kemény emberek közé tartoztam, akik sose sírnak. Így sokkal könnyebb. Lehet hogy a pszichomókusok szerint nem egészséges, de én csak ajánlani tudom ezt a fajta viselkedést, így semmi sem állhat az ember útjába élete során.

Anyu tavaly májusban halt meg. Nagyon beteg volt, tisztában voltunk vele, hogy neki ez így "jobb". De elfogadni a mai napig nem tudom. Rettenetesen hiányzik, nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe. 24-én született a kislányom, sajnos Ő már nem láthatja. Folyton eszembe jut, mennyire szeretné az unokáját.

Sokszor eszembe jut, amikor látok vagy hallok valami olyat, hogy na, ezt el kell mesélnem Anyunak. Aztán rájövök, hogy ez sajna már nem lehetséges. Nagyon nehéz, nem tudom, mikor fogom tudni elengedni Őt!