Aki már elvesztett egy anyát, apát, hogy tudja ezt elfogadni, ezzel élni?

2004-ben halt meg Apu. Akkor 23 éves voltam. Kimaradt mindenből, ami az életemben fontos: diplomaosztó, házasság, gyerekszületés.

Nem élek úgy, mintha élne. Viszont többször azon kapom magam, hogy 60-as, Rá hasonlító férfiakat megnézek, hátha Ő az. Hülyeség, tudom.

6 éve halt meg anyám. Én azt a taktikát választottam, hogy megpróbáltam sok mindent elfelejteni, ami vele kapcsolatos. (holtan találtam, szóval ez könnyebb út volt)

Nem fáj már és nem is hiányzik.

Tudom, szörnyű vagyok.

21/L

Őszinte részvétem mindenkinek, de leginkább az utolsónak, aki a 31 éves feleségét vesztette el.

Én 25 éves voltam 1997-ben, amikor édesanyám elment 4 év betegeskedés után. 93-ban diagnosztizáltak nála mellrákot. Megműtötték és jól lett. Levezényelte a család költözését és építkezését. A legkritikusabb időszak az utolsó pár hónap volt, amikor ágynak esett. 53 évesen ment el.

Én csak néztem ki a fejemből, a halála nem volt váratlan, de nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Az a klasszikus értelemben vett érzelmekkel túlfűtött gyász sosem tört ki rajtam, inkább egy néma befelé fordulás volt egy ideig. Tudom, hogy ez nem jó pszichológiailag, de én így éltem át. Aztán igyekeztem minél hamarabb "életet élni", mert tudtam, hogy anyu sem várná el, hogy hónapokra gyászba burkolózzak. Viszont annak az állandó "rossz érzésnek" a "felszívódásához" közel 10 év kellett. Ennyi ideig ugyanis minden éjjel azt álmodtam, hogy él és ez csak "próbahalál" volt. Fölszaladtam a szobájába álmomban és az urnája üres volt ő meg lent ült a nappaliban. És még egy érdekesség. Az volt a végakarata, hogy ne temetőben nyugodjon. Ezt megadtuk neki és a szobájában van az urna. És sokakkal ellentétben bennünk egyáltalán nem okoz viszolygást. (Most más lapra tartozik, hogy kis ideje újra a szülői házban lakom 38 évesen, de most sem zavar és amikor máshol laktam, akkor is sokszor hoztam kis virágot)