Én látom rosszul, hogy több menynek van baja az anyóssal, mint fordítva?

Kedves kérdező!

Te vagy nagyon szerencsésnek mondhatod magad anyós terén,vagy csak nagyon fiatal még a kapcsolatod a férjeddel(5-6 év?).Vagy talán még össze sem házasodtatok,mert addig szokott minden szuper lenni.Nekem az a tapasztalatom,hogy azért van szinte mindig ellentét,később utálat anyós és meny között,mert anyós mindig mindenben jobb,okosabb,ügyesebb,tapasztaltabb akar lenni.Amiben biztosan van is valami,de ha nem kérik a véleményét,tartsa meg magának.Riválisnak tekinti a menyét.Mert amíg Ő nem volt,addig szabadon intézkedhetett a fia életében.És jól látod,az egyik legnagyobb ok a babaszületés körül adódik a konfliktusokra.Anyós nem akarja tudomásul venni,hogy a menye sem hülye,és vannak saját elképzelései,amiket szeretne megvalósítani,és nem hagyja,hogy anyós legyen a főnök náluk.Én ki merem jelenteni,hogy minimum 80%-ban az anyós a hibás ezekben a rossz kapcsolatokban.Mert mi menyek,amikor először mutat be a kedvesünk a családjának,igyekszünk kedvesek barátságosak lenni,és azok is maradni.És ami később elrontja ezeket a kapcsolatokat az az,hogy beleavatkoznak a fiatalok életébe dolgaiba.Mert biztos,hogy nem fordítva van,hogy a meny akar anyós életébe belemászni intézkedni.Természetes,hogy ez ellenérzéseket vált ki.Ha erőszakos az anyós,annál jobban kivívja az ellenszenvet,ami esetleg utálatba csaphat át.Akit pedig utálunk persze,hogy nem szeretjük a gyerekünk közelében látni,nem szeretjük látogatni,azt sem ha Ő jön ez is egyértelmű.A lányos anyák azért mások,mert a férjnek általában semmi oka konfrontálódni az anyóssal.Ha meg az anyánkkal van nézeteltérésünk,azt jobban tudjuk kezelni,mintha anyóssal.Ha netán meg valamilyen formában segítenek,abban nagyon sok esetben nincs köszönet.Sok anyós ez esetben úgy gondolja,hogy cserébe joga van beleavatkozni mindenbe.Miért nem veszik azt tudomásul,hogy nem tartozik minden rájuk,nem kell tudniuk mindent a fiatalok életéről dolgairól?Én ha nem tartanám a tisztes távolságot anyósomékkal,nekünk nem lenne egy perc nyugtunk tőlük,mert állandóan itt akarnának nálunk nyüzsögni.Szerintem ha mindenki tudomásul veszi,hogy van mindenkinek magánélete,amit illik tiszteletben tartani,még akkor is ha a kisfiunkról van szó,akkor sok problémát el lehetne kerülni.Egyszerűen intézkedjen mindenki a maga életében.A segítség pedig akkor az,amikor valaki abban segít,amire éppen szükségem van.És nem az,amikor helyettünk akarja élni az életünket úgy,ahogy neki tetszik,és letojja,hogy az érintetteknek erről mi a véleménye.Mert ugye a régi szlogen"hisz mi csak jót akarunk nektek".Aztán amikor már elfajulnak a dolgok,akkor nem nagyon lehet visszafordítani sajnos.Így romlanak meg sok esetben egy életre a kapcsolatok.

Jó kérdés!:) Jót derültem azon, hogy ösztönösen nem szeretik az anyósukat.:)) Mintha evolúciós örökségünk lenne.:DD

Viccet félretéve, szerintem igazuk lehet az előttem válaszolóknak. Én ugyan férfi vagyok, és még csak most állok a küszöbén a dolognak, hogy anyósommá avassam párom édesanyját, idén házasodunk össze. Máris árgus szemekkel figyelem a leendő familián belüli viszonyokat. Köztem és párom édesanyja között nincs konfliktus, kissé távolságtartóak vagyunk egymással szemben, de ugyanakkor kedvesek is. Ezenfelül igyekszünk figyelmesek lenni egymás iránt. Természetesen, igyekszem mindig a legjobb formámat hozni. Meg elég távol is laknak tőlünk, kb. 20 km-re, egy félreeső faluban, és mivel autójuk nincsen, igen ritkán látjuk egymást.

Viszont kedvesem és anyum között kibontakozni látszik az, amiről beszéltek. Sajnos anyum tipikus példája annak, amit előttem leírtak: mindig mindenben segíteni szeretne, mindig ott lenni, szereti a véleményét hangoztatni dolgokban, és sajnos nem véleményként tárja elénk, hanem úgy, hogy "sikerült megoldást találnom a számotokra". Ha mi másként gondoljuk, akkor nagyon be tud ám sértődni, fontosabb kérdésekben még el is bőgi magát, hogy őt nem szereti senki.. Kritikus a szituáció, mert édesanyámról van szó, egész gyerekkoromban nagyon anyás voltam, még felnőttként is napokra kiborított, ha rosszkedvűnek láttam. De beláttam, hogy az életem hátralevő része elsősorban a leendő friss, pici családomról szól, és nem őróla. Egy adott szitu kapcsán anyumnak négyszemközt a tudtára adtam, hogy olyan szinten élje bele magát a "segítésbe", hogy tudnia kell, ha konfliktus támad közte és a kedvesem között, akkor nekem kötelességem a kedvesem pártjára állni. Részemről annyit tehetek, azt hiszem, hogy figyelem a kapcsolatukat, és még csírájában igyekszem elfojtani a konfliktust, hogy ne tudjon elfajulni. Igyekszem mindkettő lelki szemetesládája lenni.

Most anyum kitalálta, hogy a megspórolt pénzéből építeni szeretne egy házat, és a mi udvarunk végét szemelte ki, ami miatt a sógoromék már ki is buktak rendesen (nővérem és férje), az én párom is nagyon morog érte, meg én sem tartom jó ötletnek, hiszen tudjuk, hogy minden percen náluk lesz. Jó kihívás lesz számomra ezt elsimítani, azt hiszem.:)

Csak a saját anyósomról tudok írni... Egy kedves, aranyos, tündérbáj nőről van szó. Aki azonban nem képes elviselni, hogy a kisfia felnőtt, családot alapított. Nagyon kedvesen mindig mindenben segít, mindent elintéz, és állandó szükségét érzi annak, hogy ha kell, ha nem, tanácsokat adjon nekünk mindenben. Ha pedig valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, bevágja a durcát, és vágja a pofákat, valamint szórja a kellemetlen megjegyzéseket. Egyszerűen képtelen megérteni, hogy a kisfia nem az ő klónja, már vágyai vannak, mint neki, más az értékrendje, másképp áll az élethez, mint ő. Ebből kifolyólag folyamatosan kritizál minket, minden döntésünket, minden tervünkben csak a hibát látja. Pedig ő tényleg egy nagyon kedves nő alapjáraton... Csak sajnos ez az egy dolog nem megy neki: élni hagyni a másikat. Semmi probléma nincs azzal, hogy szereti a kisfiát, és a legjobban akarja neki, de az igenis zavar, hogy ő ezt az elvet az én személyemre is alkalmazza. Merthogy a kisfia jobb feleséget érdemel nálam: olyat, akit természetesen ő választ ki számára. Aki vállalkozócsaládból származik, akiknél "biztosítva vannak a megfelelő anyagiak", aki "rendes családból érkezett" (-értsd: nem váltak el a szülei, mint nekem), akinek nincsenek munkahelyi ambíciói, de dolgozik (ellentétben velem, aki egyelőre egyetemista vagyok, három szakot csinálok egyszerre). Aki nem tud jobban főzni, mint ő. (Ő ugyanis utál főzni, nem is tud, de elvárja, hogy én se főzzek nála finomabbat.)

Tehát összefoglalva: azt kellene megértenie, hogy a fia autonóm személyiség, saját vágyakkal, saját álmokkal, akinek én vagyok élete szerelme, nem az a lány, akit ő kinézett neki, aki a saját elképzelései szerint szeretné élni az életét. Mindemellett talán el kellene ismernie, hogy én is egy értékes ember vagyok, és pusztán azért, mert másképp gondolkodom az életről, mint ő, képes vagyok sikerre kormányozni a házasságunk hajóját.

Úgy gondolom, én nagyon is jófej vagyok anyósommal, de hadd mondjam már meg, ha valami nem tetszik! Ugyanakkor tényleg nagyon kellemetlen, hogy anyósom önkéntelenül is vetélytársat lát bennem, aki "elrabolja tőle a fia szeretetét".

Egyszóval: ha nem szólna bele a dolgainkba, vagy legalábbis nem parancs-jelleggel tenné, és elfogadná, hogy mi másképp gondolunk dolgokat, sokkal egyszerűbb lenne az élet.

10:59-es vagyok. Teljesen egy véleményen vagyunk. Valóban a "közös láncszem" dolga, hogy megfelelő időben és megfelelő módon kezelje a problémát. Én ismerem anyumat, tudom miről mit és hogyan gondol, ezért veszem ennyire komolyan ezt a szerepemet. És ezt viszont is elvárnám a kedvesem részéről, az már más kérdés, hogy ő nem tudja jól kezelni a kritikus helyzeteket, nem igazán az az alkat, aki vitába száll valakivel. Ennek tudatában eleve úgy viszonyulok az édesanyjához, hogy elejét vegyem minden nézeteltérésnek. Egy olyan szituáció volt, amikor rászóltam, hogy vegye kezébe a dolgokat, és hasson rájuk, amikor az eljegyzésünket szerették volna túlszervezni. Mi nem akartunk zene-bonás nagyon dolgot; pici, meghitt és kedves eljegyzést akartunk, mintha nem is család, hanem barátok ültek volna össze. Erre kedvesem szülei zenekart hívtak. Többször világosan elmondtuk nekik, hogy nem akarunk zenét, mi sem szeretnénk, de édesanyám épp gyászban volt a nagyim halála után, legyenek őrá is tekintettel. Oké, lemondták. Aztán egy hét múlva megint hallom, hogy mégiscsak lesz zene. És, hogy állítólag már nem lehet visszamondani. Na ez volt az a pont, amikor a páromat határozottan utasítottam, hogy vegye a telefonját, és mondja meg nekik a konkrétat. Itt most átléptek egy határt, és ezt világosan éreztetni kell velük. Olyan nincs, hogy nem lehet visszamondani. Ha előleget adott nekik, akkor tekintse tanulságnak. És magyarázza el nekik, hogy a mi eljegyzésünk, és nem az övéké. Végül kompromisszum született, és halk zene ment CD-ről. Tanultunk az esetből, és mindketten kijelentettük a szüleinknek, hogy tekintsék úgy, hogy az esküvőt MI szervezzük, elrendezünk és megoldunk mindent, ők csak meghívottak, és viszonyuljanak eszerint.

Bocsi, szómenést kaptam, és elkalandoztam.:)) A lényeg, hogy igazad van, tényleg annak kell fellépni, akinek az édesanyjával adódik a konfliktus. Ha a vej/meny kezdi kiosztani anyósát, abból ritkán sül ki jó dolog.

nem jól látod.fordítva is igaz, hogy tobb anyósnak is /mármint a férj anyja/ baja van a menyével.sajnos saját tapasztalatból tudom.én is úgy voltam vele lánykoromban mint te és mindig azt mondtam, hogyan lehet nem szeretni egy anyóst?hát jól megjártam.megkaptam a világ "leggonoszabb" anyósát és tíz év alatt megtanított a "gyulolet" szó érzésére, amilyent soha azelott még nem éreztem.és ne higyjétek, hogy mindig a menyecskék a hibásak sajnos vannak olyanok akik alapvetoen gonoszak és abban telik oromuk, hogy mást testileg lelkileg tonkretegyék.annak a szenvedésnek a leírására amit nekem és a családomnak okozott a leghosszabb "dallas" is kevés lenne ,mindemelett hívo lévén elment a templomba mindazt a szornyuséget amit elkovetett leimádkozni.

nagyon szerencsés vagy és kívánom ,továbbra is ilyen legyen a kapcsolatotok.

Húha,3-ik válaszoló nem irigyellek ezért a helyzetért.Nehéz kérdés ez,és nehéz igazságot is tenni.Természetes,hogy mindenki szereti az édesanyját,és ragaszkodik hozzá.De,szerintem amikor eljut 2 ember oda,hogy házasságot köt,családot alapít akkor már a független életét kell élnie.És határozottan nem engedni beleavatkozni egyik fél szüleit sem.Mindenki hallgassa meg elsőkörben a sajátját(ha más megoldás nincs),aztán beszélje meg a párjával,hogy megfontolandó-e a tanács.Ha igen lehet róla közösen is beszélni,ha nem el kell tudni fogadni anyósnak,és nem erőszakoskodni.Azt meg végképp nem szeretjük mi menyek,legalábbis szerintem sokan,amikor kész tények elé állítanak minket,megoldást talált anyós az életünkre a dolgainkra,helyettünk intézkedik.Én megmondom őszintén,ha ez hibának tudható be,akkor hibám,hogy nagyon rosszul viselem,ha irányítgatni akarnak,kéretlen tanácsokat osztanak éveken át,és a rámenős erőszakos viselkedést egyszerűen gyűlölöm.Ezt nagyon meg lehet ám unni.Mert az ember az első pár évben megpróbálja tolerálni,aztán eljön az idő amikor már nem lehet.Ezért jobb az elején tisztázni a dolgokat,és nem arra várni amíg kiborul a bili.És ahogy írta a hozzászóló,ha anyósnak tiszta,hogy hol a fia helye konfliktushelyzetben,a felesége a családja mellett akkor könnyebben kezelhető a dolog.Akkor van gond,ha a férj gyenge e téren,és nem meri anyukának megmondani,hogy hagyja élni az életüket.

Te pedig kedves kérdező valóban nagyon szerencsés vagy akkor anyós ügyben.A legtöbbet nem lehet sértődés nélkül leállítani,nem mondhatod neki azt,hogy nem tetszik az ötlete,vagy a kéretlen intézkedése,mert halálra sértődik.Nekem biztosan nagyon intelligens anyósod van,aki a Ti fejetekkel is tud gondolkodni.Én még a tanácsokat meg is hallgatnám,ha el tudnák fogadni,hogy nem minden esetben fogadjuk meg,mert mi máshogy szeretnénk valamit.De csak az a jó,amit Ők kitalálnak,ahogy Ők gondolják.Egyébként nekem hiányzik a jó családi kapcsolat velük(a férjemnek sajnos már nem),de nem lehet sajna helyrehozni.Meg nálunk más gondok is vannak, a gyerekeik között.Teljesen egymás ellen nevelték őket,a férjem tesója volt a család szeme-fénye,a férjem meg egy ütődött senki,aki soha semmit nem tudott jól csinálni,Ő csak a húgica lábtörlője lehetett.Az anyja soha el nem ismerte,hogy a fia is értékes ember.Mindig elégedetlen volt vele.Először a tanulmányaiban nézték hülyének,később a munkája sem tetszett soha,mindig mindent rosszul csinált,egyedül én támogattam amióta dolgozik...stb..(ezt csak megjegyzem,bár nem ez számít,a férjem a munkájába már igazgatói szintem dolgozik,de mégis hülye maradt otthon)Aztán amikor mi összeházasodtunk,akkor természetesnek vették,hogy anyós a kislányával együtt nálunk fog mindig intézkedni.Na hamar kiborult a bili,más az első gyerekünk egyéves szülinapja előtt.Azóta nem felhőtlen a kapcsolat köztünk,de nem gondoljuk,hogy nekünk lenne okunk bocsánatot kérni.Nem mi akartunk senki életébe avatkozni,hanem a miénkbe akartak állandóan kéretlenül.Ha ezen köztünk mindig vita lett volna,akkor mi már rég elváltunk volna.De szerencsére otthon jól kezeljük a dolgot,csak az a sajnálatos,hogy velük nem tudjuk.