Egyetértetek ezzel? (állítás lenn)

Én nem igazán tudok egyetérteni, de ez nem azt jelenti, hogy ez másnak sem lehet jó. Csak én egy olyan típusú ember vagyok, akinek ez nem való. Túl temperamentumos vagyok ahhoz, hogy csak úgy "belenyugodjak az életbe", hogy hát oké, nem vagyok fülig szerelmes, de azért rendes pasas, kedves és szeret engem, akkor jól megleszünk. Mert én nem csak jól meglenni akarok. Amúgy nem vagyok egy féltékeny típus, szóval nálam a nagy, heves érzelmek nem így jönnek a felszínre, ilyesmitől nem tartok.

Viszont ha nem találom meg azt, aki pont annyira szeret engem, mint amennyire én őt, akkor én inkább leszek egyedül (teszem hozzá, hogy ebben nem látok semmi szörnyűt).

Nehéz kérdés, egy időben engem is foglalkoztatott - egy nagy csalódás után. Akkor ugyanis megfogadtam, hogy soha többet nem leszek annyira elvakultan szerelmes, nem akarok többet "rajongani", mert akkor az ember hajlamos nagyon elrugaszkodni a valóságtól, és sokszor olyan tulajdonságokkal is felruházni a másikat, amilyennel vagy nem rendelkezik, vagy nem olyan mértékben rendelkezik.

A vőlegényemmel másfél éve vagyunk együtt. Szerelmes vagyok belé, és viszont. Azonban egyikőnk sem az esztelen, őrült rajongással szereti a másikat, hanem letisztult, mély, tiszteletre alapuló szerelemmel. Ettől még persze rengeteget szoktunk ökörködni, ezt azért írom, mert nagyon komolyan hangzik így önmagában.

Én örülök, egyrészt annak, hogy a jövőmet egy ilyen emberre és ilyen érzelmi háttérre alapzom meg.

Ugyanakkor örülök annak is, hogy egyszer részem volt egy két méterrel a föld fölött járós, szenvedélyes és rajongó szerelemben - legalábbis amit én éreztem. Tény, hogy nekem ebben a nagy rajongásban sokkal sérülékenyebb volt a lelkem, de erre csak utólag jöttem rá.

Bár a szakítás után a poklok poklát jártam meg, úgy gondolom, erre az érzésre, a csalódásra és a felépülésre épp úgy szükségem volt ahhoz (lelki fejlődés), hogy a mostani kapcsolatom kiegyensúlyozott, hosszútávú és nagyon boldog lehessen.

Ez hasonló ahhoz a mondáshoz, hogy amíg nem találom meg az igazit, jót szórakozok az esélyesekkel.

Pff.. én a szerelmes típus vagyok. Ez az egyik oka, hogy van, hogy sokáig nincs senkim, mint most is, tehát arany középúton járok.

Elméletileg, józan fejjel azt mondom, egyetértek, jobb ha engem szeretnek. Viszont a gyakorlatban sohasem voltam képes ilyen kapcsolatba belemenni. Tehát GYAKORLATILAG NEM ÉRTEK EGYET.

Néha, ha nagyon egyedül érzem magam, akkor eszembe jut néhány srác, akiről biztosan tudom, hogy szerettek volna. Milyen jó volna egyikőjükkel, hiszem szeretne tutira, a külsőm is tetszik neki, és én meg tudok szeretni, max nem szerelmes lennék belé, csak szeretném, elfogadnám, beletörődnék. De ez hülyeség, mert ilyen srácok azért előfordulnak néha-néha, és képtelen vagyok beadni a derekam.

Úgy gondolom, amit én mással megteszek, azt velem is megtehetik. Másképp fogalmazva, én nem szeretném ha akibe szerelmes vagyok csak azért lenne velem, mert neki jólesik ez. Ne tegye ezt velem senki, és én sem teszem.

Ha valaki egyértelműen utal arra, hogy szerelmes belém, én mindig megmondom neki, ha ezt én nem tudom viszonozni, azt is megmondom, hogy miért.

Valahogy ugyanezt várnám én is. Hogy ha tudja, hogy imádom, akkor ne játsszon velem, hanem kerekperec mondja azt, hogy NEM, és azt is, hogy miért nem. Ezáltal könnyebben el tudom felejteni és tovább lépni. Szerintem ez a korrekt.

Mégis ha egyet kell választani, akkor olyanhoz megyek, akiért rajongok. És kockáztatok. Mert szerelmesnek lenni jóóóóóóóóó!

(Könnyebbet is kérdezhettél volna! ;-))

Még valami,

az a baj, hogy az ilyen belenyugvásos kapcsolatokból lesznek főként a tönkrement családok... (Persze nem minden esetben.)

Kb így: Apu rajongott anyuért. De anyu sosem volt igazán szerelmes apuba. De mégis egybekeltek. Anyu eleinte tűrt, eljátszotta, hogy jó neki és közben reménykedett, hogy apu majd megváltozik (az általa ideálisnak képzelt férfivá). De apu nem változott. És az anyu egyre idegesebbé vált, sosem volt nyugodt, Közben megszülettem én. Apu és anyu mindig veszekednek, ordibálnak. Vajon én miattam? Á, velem sosem foglalkoznak eleget, mindig csak veszekszenek. Apu már néha nem jár haza. Anyu szerint elcsábította egy másik nő. Elválnak. Apu elment. Anyu pedig még mindig rágódik és az én érzéseimmel nem törődik, velem is kiabál néha, főleg ha rossz jegyet kapok...

... Nem folytatom, de gondolom értitek...?!

(A kukur amit ír... Az nagyon igaz, főleg az utolsó mondatára bólogatok ezerrel!)