Kezd ciki lenni a helyzet?

20 éves múltam decemberben, a barátom 26 éves és több mint 2 éve vagyunk együtt. Nem egy városban lakunk, heti egyszer találkozhatunk pár órát, pedig lenne lehetőségünk akár 2x-3x is. Anyu szerint nekem a tanulással kell foglalkoznom nem vele... A tanulmányaimmal úgy érzem nincs probléma felsőfokú képzésre járok, 4.1 lett a félévi átlagom.

Ma az iskolában a társaim szóba hozták, hogy mi miket csinálunk együtt a barátommal, hova járunk bulizni, együtt alszunk-e hétvégenként stb.

Nekem nagyon ciki volt elmondtam, hogy konkrétan semmit nem csinálunk mert kevés időt töltünk együtt, hetente max. 4-5-6 órát és ilyenkor inkább kettesbe szeretnék lenni vele, beszélgetni, nem ide-oda mászkálni. Bulizni nem járunk sehova mert nem engednek el, ráadásul meg van szabva, hogy legkésőbb este 9-re itthon kell lennem ha elmegyek valahova (ez csak szombaton lehetséges). Hétköznap viszont az iskolán kívül nem mehetek sehova. Együtt alvásról szó se lehet...

Elég furcsán néztek rám a többiek és kinevettek, hogy én ilyen szabályok szerint élek. Anyu azt mondta, hogy amíg itt lakok addig ő fog nekem parancsolni, és ő fog mindent megszabni. Elég nehéz 20 évesen ilyen korlátok között élni. Ráadásul tényleg nagyon ciki volt ez a szituáció is. Teljesen le voltak döbbenve, hogy a 2 év alatt nem aludtunk együtt, csak a nyaraláson. Azt mondták, hogy ők ezt nem neveznék kapcsolatnak... Én is tudom, hogy nevetséges ez az egész, de nem tudom hogy hogyan lehetne velük megértetni, hogy nem vagyok már 13 éves kamaszlány. Hétköznap még "beszélni" se tudunk mert nem lehet a számítógép elé ülni, tanulni kell. Csak akkor tudunk beszélni ha ő felhív telefonon.. Még régebben könnyebben elfogadtam ezeket a "szabályokat", de ahogy egyre idősebb vagyok, egyre nehezebbé válik.

Mikor értik meg a szülők, hogy már nem vagyok gyerek"? Vagy ez csak akkor következik be ha elköltözök majd itthonról? Vagy valakinek valami tipp? Nekem miért csak ennyi szabadság jár? Úgy érzem magam mint valami börtönben, elzárva a világtól. Eddig is nyomasztó volt ez számomra, de ma ezt nagyon előhozták belőlem azzal a beszélgetéssel. :( Nekem nem a szigorúsággal van a problémám, hanem azzal, hogy szinte nincs életem. Meghatározott szabályok szerint kell élnem, semmi önálló döntésem nem lehet. Olyan mintha nem is én lennék, hiszen engem csak irányítanak mások...

Elköltözni sajnos nem tudok amíg iskolába járok (1.5 év), mert nincsenek olyan jó képességeim, hogy az iskolát egyéni tanrenddel fejezzem be, és mellette dolgozzak is. A mostani átlagomat is csak a szorgalmamnak és a kitartásomnak köszönhetem. :)

Tehát ha valakinek van valami ötlete, azt nagyon megköszönném! :)