úgynézki anya elfelejti aput?

A halal egy termeszetes dolog, s azzal, hogy nem felejtjuk el a szerettunket, hanem siratjuk es sajat magunkat betegitjuk meg a gyasszal, azzal meg nem fogjuk visszahozni az elhunytat.

Oszinte reszvetem, s valoban orulj annak, hogy a Mamad mar igy tul van ezen a gyaszon. Gondolom, hogy a mamad sem igy tervezte ezt, de igy hozta a sors!

Fogadd el ezt, mert nem lenne az jobb, ha a mamadat naponta kisirt szemmel latnad, vagy depressziosan, aminek komoly kovetkezmenyei is lehetnek.

Ne szolj bele a mamad eletebe, nem hinnem, hogy boldog volt akkor, amikor elveszitette a papadat, foleg ha betegsegben hunyt el. Akkor meg tobbet szenvedett, talan Neked ezt nem mutatta, de nem jelenti azt, hogy Neki most nagyon egyszeru, csak Teged szeretett volna megkimelni.

Eros a mamad es orulj ennek! Hidd el a Papad sem orulne annak, ha a mamadat es Teged szomorunak vagy boldogtalannak latna, mivel a halal az termeszetes dolog es ezt elkell fogadni!

Az en anyukam 5 eve halt meg, apu 3 evig teljesen padlon volt, nagyon lassan kezd jobban lenni, lattam hogy szenved nap mint nap, es anyut mar nem hozza vissza senki es semmi. En orulnek, ha lenne mellette valaki, de neki mas ebben az eletben mar nem kell, elete szerelme volt.

Szoval biztos hogy nap mint nap eszebe jut, ha tenyleg szerette, de osztonosen gyogyirt keres a bajara, vigasztalodik, ne iteld el, jobb ez igy. A gyasz nem idofuggo, en sem hordtam ( kivul) gyaszt, de az egyik felem meghalt anyuval, a legjobb baratnom, tamaszom volt, imadtam es istenitettem.

Nem, nem felejti el. De tudni kell, hogy egyedül egy nőnek nagyon nehéz. Érzelmileg. Sokat segít neki, hogy van valaki mellette.

Biztosan nem felejtette el apukádat, hiszen ő már örökre a gyermeke(i?) apja marad. Soha nem is fogja elfelejteni.

De erre mondják, hogy az élet ettől még megy tovább.

Hány éves anyukád? 40 körül lehet.

Gondolj bele, még ugyanennyi év áll előtte. Nem lehet elvárni tőle, hogy még 40 évig egyedül legyen pusztán azért, mert 15-20 évet leélt apukáddal.

Lehet, hogy ez az a pasi, aki támasza lehet neki. Nem kéne eldobnia.

Hidd el, nagyon nehéz anyukádnak. Sokkal nehezebb. A felnőttek sokkal nehezebben dolgozzák fel az elválást. Segítsd őt ebben!

Te egy nagyon felnőttként gondolkodó lány lehetsz, ha így letudod írni a problémádat! Minden elismerésem! Hát légy okos ezután is!

Egész biztos, hogy anyud nem felejtette el apukádat. De feltámasztani sajnos nem lehet már. Inkább próbálj meg örülni, hogy anyukád társra talál újra! Fogadd el őt!

Sokkal rosszabb, ha egyedül marad, neked is rosszabb lenne az. Nekem ugyan nem halt meg az apukám, de mégsem volt... Elmesélem, hogy lásd más szemszögből is a dolgokat!

Ovis koromban elváltak a szüleim, apa elköltözött. Nagyon nem is emlékszem arra, hogy milyen volt amikor még itt élt, annyira kicsi voltam. Anyukám pedig sokáig a gyerekre hivatkozva nem is keresett újra társat, pedig voltak ostromlói. Inkább búslakodott. Kb. 9 éves lehettem, amikor úgy döntött, ideje lenne mégis valakit keresni. De én hozzászoktam, hogy nincs férfi a házban, csak a nagypapám. Néhányszor eljött hozzá valaki, de csak a konyhában beszélgettek. Én bújtam el a legbelső szobába. Aztán mikor a nappaliba is beengedte anya, azt végképp nem tudtam elviselni. (Titokban kiszúrtam a hapsi biciklijének a kerekét ez idő alatt...) Na őt elüldöztem... Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy velünk éljen egy vadidegen ember. Még 1-2 hapsit elüldöztem, aztán anya be is fejezte, nem ismerkedett tovább miattam.

Az volt a legfőbb gond, hogy anyával mi nem beszélgettünk őszintén komoly dolgokról, így azon kívül, hogy félős gyerek voltam, anya nem ült le velem, hogy elmagyarázza mi miért történik. Persze átláttam a lényeget, de mivel nem volt köztünk kommunikáció, óriási gátlások keletkeztek bennem, és nem voltam hajlandó csak úgy megbeszélés nélkül elfogadni egy idegen jelenlétét, kb hisztiztem.

És anya maradt egyedül. Engem meg ketrecbe zárt. Na nem szó szerint, de mivel én voltam neki a legfontosabb... Soha nem engedett sehova, mindenbe beleszólt, mindent úgy kellett csinálnom, ahogy ő elképzeli, azt kellett tanulnom, ami őt érdekli...

Míg ha még pici koromban keresett volna magának társat, akkor inkább vele lett volna elfoglalva. Esetleg megszerettem volna én is! Mesélhetett volna nekem apám helyett más dolgokat is, mint anya. Nyavajoghattam volna neki, ha anyával nem értek egyet... Adhatott volna nekem tanácsokat, lefékezhette volna néha anyát, stb.

Szóval sajnálom, hogy nem így történt. Már 30 éves vagyok, de ezek a történések és nem-történések nagyon kihatnak a mai életemre is, nagyon visszahúznak mindenben.

Neked tényleg azt mondom, örülj ennek az „idegennek”! Egyedül lenni nagyon rossz. Akinek gyereke van, az nehezebben talál magának társat. És az nagyon tiszteletre méltó, ha valaki egy másik embert annak gyerekével együtt képes elfogadni és szeretni! Ha jó ember, és valóban szereti anyukádat, akkor neked is csak jobb lesz, Te is több lehetsz általa! Ettől még apukádat senki sem fogja elfelejteni!

Szoktál ezekről anyukáddal beszélgetni? Remélem köztetek van igazi anya-lánya beszélgetés, mert az nagyon fontos, nekem nagyon hiányzott!

Bocsi, hogy sokat írtam!

De teljesen a helyedben éreztem magam, amikor elolvastam a kérdésedet! Tudom, hogy milyen idegesítő egy idegen jelenléte otthon. De ne csinálj olyan butaságokat, mint én, te már nagy vagy és okos lány!