Meddig fajult a legkomolyabb családi vitád? Mi történt és mi lett a vége? Mennyi idős voltál akkor, és most?

Anyám kést rántott rám. Az ok: el akartam indulni zongoraórára. Ő nem akarta, hogy menjek, részeg volt.

Fogalmam sincs, mi történt volna, ha nem jön kivételesen haza apám ebédelni (mert amúgy nem szokott).

13 voltam. Onnantól csak az foglalkoztatott, hogy elkerüljek a szülői házból. 150 km-re mentem gimibe, kollégiumba.

Most 22 vagyok. Csak akkor látogatom meg őket, ha muszáj.

Hosszú évekig őrizgettem magamban azt a mélységes megvetést, amit az anyám iránt érzek. Gyermekkoromban számtalanszor megvert, milliószor üvöltözött, vádaskodott, és a magalázásom volt a legkedvesebb elfoglaltsága. Erre sok-sok módszert kitalált. Bárhogy is viselkedtem, minden nap talált arra valamilyen okot, hogy jól megverjen, vagy kiabáljon velem. Úgy meggyűlöltem, hogy el se tudom mondani. Aztán egyszer - nem is értem már mi lelt akkor engem - kijött belőlem, mint egy nagy hányás.

Felnőttként, 43 évesen tudtam csak leírni neki, hogy mit érzek.

Megírtam neki egy 11 oldalas levélben, hogy mit gondolok felőle, és mi a véleményem róla.

Ennek már 7 éve. Azóta nem láttam, nem beszéltem vele, nem is érdekel. Számomra olyan, mintha már nem is élne.

Egyes egyedül él. Ez az én büntetésm a keserű gyerekkomomért. Életfogytig magány.

Szia,ha tegezhetlek. Nekem is van sztorym,de az most nagyon hosszú volna. Röviden: kiabállt velem,megvert,utánam jött,mikor fodrásznál voltam,ha a tesómnál aludtam,akkor éjfélig kint álltak,hogy nem e megyek ki.. apum meg sem védte az 1 szem lányát, így hát a pároméknál vagyok.

18 éves vagyok. Pár hónapja történt.

Neked is volt vitád?

A nagypapám alkoholista és folyton terrorizált engem és a nagymamámat (velük laktam)egészen kiskorom óta ment ez, pár hónappal ezelőttig, amikor kiderült hogy rákos. Azóta viselkedik, most 18 vagyok de már elköltöztem otthonról.

A legdurvább eset...sok volt, pl, kitépte az egész mosdót a falból, vagy felborította az asztalt, megkergetett többször is..A sörösüveg földhöz vágása és a kiabálások mindennaposak voltak.

Nálam egy elég hosszú folyamatnak lett az eredménye az a vita/botrány... tudni kell azt, hogy tőlem irdatlan sokat követeltek meg tanulásban meg viselkedésben, szval kb. mindenben, mindenbe beleszóltak, nem engedtek el sehova, kényszerítettek lelki zsarolással arra, hogy mit tegyek/mit ne tegyek (pl. elmentem matekfaktra úgy, hogy nem szeretem a matekot, és nem is értem, csak azért voltam belőle 4-es meg 5-ös mert éjt nappallá téve bifláztam)... ás ez meg volt spékelve azzal, hogy öcsémtől semmit nem követeltek meg, ő a karóért nem kapott akkora lecseszést, mint én egy hármasért, egy suli focibajnokságon kivédett lövésért jobban megdicsérték, mint engem tanulmányi versenyért valaha, neki sosem kellett házimunkát végeznie... ja, és amikor én érettségire tanulás közben kimentem 10 percre pihenni, leordították a fejem, hogy mit lazsálok, csalüódtak bennem, öcsit meg amikor elkezdett hisztizni (persze miután végiglébecolta a gimi 8 évét-8soztályosban jártunk-, és ráadásul a tételeinek a fele az én verejtékes munkával kidolgozott tételem volt), hogy vááá, de nehéz neki ez az egész, nyugtatták, hogy nem baj, ha 2est hoz haza, akkor is büszkék lesznek rá...

szval sikeresen lelki roncs lett belőlem, és megcsömörlöttem a tanulástól,de úgy, hogy egyetemre már totál kiégtem, és volt egy elég nihilista időszakom is... ez úgy 3. szemeszterre csúcsosodott ki... és persze kiderült, hogy bukom 2 tárgyból, egyből meg UV... és akkor elkezdték, hogy mennyire egy trehény, utolsó senki vagyok meg hogy nem ilyennek neveltek, nem lesz belőlem senki soha az életben... (hozzáteszem, olyan tárgyakról van szó, amiből 75% bukni szokott, és attól még, hogy bölcsész vagyok, attól még az én szakom nem egy büfészak, és igenis rohadt sokat és rohadt nehéz tárgyakat kell tanulni... és reálos családban bölcsészeket basztatni tömegsport sajnos...)... akkor szépen elmagyaráztam nekik, hogy miért nem sikerültek, meg sem akartak hallgatni... na, akkor kezdtem el ordítani, beolvasni nekik, hogy az ő hathatós nevelésüknek köszönhetően vagyok egy önbizalom nélküli lelkironcs, és hogy azért nem érdekel a tanulás, mert életemből 12 évet csak és kizárólag tanulással töltöttem, a fele a tárgyaknak olyan volt, amihez nem értettem, és gyűlöltem, és szükség sem lett volna a jó év végi jegyekre belőlük... persze vehemensen tagadtak (anyám próbált szabadkozni, apám tipikus kiskirály típus, a "szülő szent, ygerek kuss"-féle irányzat követője), és vitatkoztak tovább, hogy mekkora egy utolsó tróger vagyok... akkor mondtam először higgadtan és udvariasan mondani, hogy menjenek ki a szobából, mert nem hagyom, hogy még inkább a földbe tiporják az önbecsülésemet... de le sem szarták... akkor egyre ingerültebben mondtam, semmi... akkor megpróbáltam kitolni őket, és a végén becsaptam az ajtót, de úgy, hogy kitört az üveg...

Egyébként sosem voltam egy ilyen agresszív, törős-zúzós típus, csak akkor így kijött belőlem. Na, azóta nem nagyon papolnak meg okoskodnak, mert látják, hogy mit hoz ki belőlem, ha nem tisztelnek eléggé, és a sárba tiprják az önbecsülésemet... de ez nem azt jelenti, hogy változtak volna, csak épp "intelligensebben", sunyibban osztanak...

Most egyébként 21 vagyok, akkor lehettem olyan 20 körül.

Kiskutyák születtek nálunk. Hideg tél volt, ezért 2 hónapos korukig bent laktak a házban. Imádtam mindet. Anyám egyik este totál részegen kilopta az egyik kicsit az anyakutya alól. Összevissza kerestem a kiskutyát, még a szeme se volt nyitva, olyan picike volt. Anyám ágyában találtam meg. Kértem, hogy adja vissza a kicsit, de nem akarta. Nekiállt bömbölni, hogy a kiskutyával akar aludni. Elvettem tőle és visszavittem az anyakutyához, de jött utánam és újra el akarta venni. Akkor kezdtem üvölteni, hogy takarodjon. Akkor éreztem azt, hogy azért a kiskutyáért mindenre képes vagyok, akár ölni is. Éjjel agyonnyomta volna a részeg testével. Szerencsére sose jutottam el odáig, hogy fizikailag bántsam az anyámat, de ezen az éjszakán nagyon közel álltam hozzá. Ha részeg volt, undorodtam tőle. Ő ezt megérezte, és sokszor rámtörte az ajtót, a legváratlanabb pillanatokban rémített halálra. Van róla sok szép emlékem is, és tegnap is gondoltam rá, hogy hiányzik. Aztán eszembe jutott, milyen volt részegen, és azt mondtam magamnak: jobb, hogy már nincs. Ez az igazság, sokkal jobb.

A másik az élettársammal történt. Unintelligens szülők unintelligens, de nagyon jámbornak tűnő gyermeke. Állandóan felügyelnem kellett, mert nem volt képben pénzügyekben, és pillanatok alatt eladósította volna magát, ha nem szólok közbe. Egyszer, amikor elég erélyesen felvilágosítottam róla, hogy repülni fog, ha adósságba veri magát, felpattant, meglökött, majd rávert az ajtófélfára úgy, hogy kirepült az üveg. Ha fél méterrel arrébb állok, ma nem volna arcom. Akkor fél évre szétmentünk. Majd 1 éves újrapróbálkozás után végleg töröltem az életemből.

Ez utóbbi esetben annyit hozzá kell tennem: sokat gondolkoztam azon, mitől robbant ő ekkorát és rá kellett jönnöm, hogy visszataszító volt tőlem az, hogy kihasználtam a helyzeti előnyömet, hiszen az én házamban laktunk. Zsaroltam, mert valóban kiszolgáltatott volt nekem. Soha többé semmilyen pasinak nem fogom azt mondani, hogy ha ezt vagy azt nem teszed, akkor repülsz...De azt se tűröm el senkinek, hogy verjen.

26 voltam a kutyás ügynél, 27 a srácnál...

Most 32 vagyok.