Mit éreztél amikor meghalt eg közeli családtaod? Mit csináltál közvetlenül utána, és ki értesíttt?

Három nagyszülőm halála volt az, amelyekre már emlékszem és megérintett. Először nagypapám halt meg, 91 évesen. Már tudtuk, hogy nem sok van neki hátra, napok óta nem evett, így nem volt váratlan a hír. Nagymamám hívott fel minket, én vettem fel a telefont hajnali 3 körül. Én mondtam el a szüleimnek, a bátyámnak. Aztán reggel elmentem dolgozni, de teljesen váratlanul sírni kezdtem, így nem tudtam dolgozni.

Utána a másik oldali nagymamám halt meg, azt a férjemtől tudtam meg. Szintén csak órákkal később sírtam, megint a munkahelyemen. Gyönyörű, napsütéses tavaszi nap volt egyébként, furcsa volt a kontraszt a hír és a szép idő között.

A másik nagymamám nyáron halt meg, nála már "vártam", hogy megtörténjen, nagyon sokat szenvedett, rossz volt látni. Amikor jött a hír, utána volt egy nagyon régi ismerőssel megbeszélve találkozónk, el is mentem rá. Ez a nagymamám volt a legkedvesebb, akkor és a temetésen sem sírtam mégsem, viszont mostanában, ha látok róla képet, vagy valakit, aki hasonló, akkor máris könnyezem.

Én anyukámat vesztettem el. Nyaralni mentek, indulás előtt még beszéltem vele telefonon. 11 órakor rossz érzésem támadt, gondoltam felhívom őket hogy odaértek-e, de lebeszéltem magam h nem zavarom a vezetésben aput. A rossz érzésem megmaradt.Délután hívtam tesómat ha beszélne velük szóljon, de nem vette fel a telefont. Hívtam a férjem őt sem értem el mert állítólag tárgyal. Később kiderült h a baleset helyszínén vannak. Nem bírtam magammal, átmentek anyuékhoz, és minden csomagjuk a lakásban volt, de az autó sehol. azt hittem h apu lett rosszul és orvosnál vannak és el sem indultak,mert a vérnyomása ingadozott. Hazajöttem a gyerekeimmel, fél 5 körül csöngettek és ott állt az ajtóban a férjem és a bátyám. Tudtam h baj van, rájuk volt írva. Kérdeztem hol vannak anyuék, tesóm csak annyit mondott aput műtik, de arra h hol van anyu nem válaszolt. egyértelmű volt h mi történt. nekiestem mindkettőnek, ütöttem őket fájdalmamba és zokogtam. apám túlélte a balesetet, a két karján kívül mindene eltört. 10 órás műtéte volt egész éjjel a műtő előtt álltunk. Senkinek nem kívánom ezt.

És a vicc az egészben h én mindig azt mondtam h az én szüleim nem autóbalesetben fognak meghalni, mert apám óvatos vezető volt. Mégis frontálisan ütköztek. Ennek 8 éve. Átestem 2 éves pszichiátriai kezelésen, kicsit könnyebb de a karácsony, az anyák napja és az a bizonyos július hónap számomra minden évben egy kész szenvedés :(

Hetekig minden reggel újra és újra frissé vált az érzés.Minden reggel úgy keltem fel,hogy csak álmodtam, hogy a nővérem hívott,hogy apu meghalt.És amikor rájöttem,hogy nem álom volt,még talán rosszabb is lett,mint amikor tényleg hívást kaptam....

Megmagyarázhatatlan érzés, érthetetlen,borzasztó.

Először tagadás....majd önvád...és végül belenyugvás...ez utóbbi egy örökké tartó folyamat.A fájdalom soha nem enyhül,csak elsüllyed,nagyon-nagyon mélyre,és néha váratlanul feltör,pedig talán már az arcára vagy a hangjára sem emlékszel,csak azt tudod,hogy megőrülsz nélküle.

Szenteste halt meg a nagyapám.Nem fogtam fel, mikor az apukám mondta telefonban. Lehetett rá számítani, mert nagyon beteg volt,de felkészülni erre nem lehet. Nem csináltam semmit, tettem ugyanúgy a dolgomat,fenyőfadíszítés, stb. , mivel el sem jutott a tudatomig. Aztán kb. egy óra múlva - érzéektlenül hangzik, szégyellem is már- mérhetetlen haragot kezdtem érezni, hogy mért tette velem ezt, mért pont karácsonykor hagyott itt,és mért ilyen fiatalon ment el.Aztán jött az igazi fájdalom átélése,akkor döbbentem rá,hogy mi is történt, mikor a részvétnyilvánításokat kaptam.A temetésen nem vehettem részt,minden nap kötelességemnek érzem azonban,hogy kimenjek a temetőbe egy gyertyát gyújtani.Hittünk a gyógyulásában, annyira küzdött,annyira erős volt.Nem akarom elfogadni ezt a helyzetet, minden nap várom, hogy betoppanjon..Remélem velem lesz a szombati központi felvételimen! :( Részvétem a hozzászólóknak..

15/L